* Radvány, 1869. november 9. – † Budapest, 1934. április 25. / kohómérnök, a magyar vaskohászat kimagasló egyénisége
Középiskolai tanulmányait Pozsonyban végezte. Oklevelét 1890-ben a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián nyerte, majd ugyanott volt tanársegéd Sóltz Vilmos (®Svedlér) mellett. 1894-től a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. mérnöke, 1904-ben főmérnöke, 1905-től a vállalat ózdi üzemének igazgatója, 1910-től a budapesti vezérigazgatóság központi műszaki igazgatója, 1927-től műszaki vezérigazgatója. A maga idejében az egyik legkorszerűbbnek számító borsodnádasdi hideghengermű az ő alkotása. Nevéhez fűződik sok gyári iskola, kórház és művelődési intézmény létesítése vagy bővítése, továbbá lakótelepek építése és a gyártelepi munkások saját házépítési szövetkezeteinek előnyös kölcsönökkel való támogatása, ami akkoriban Magyarországon egyedülálló kezdeményezés volt. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek tiszteletbeli és háromszor választott elnöke volt. Az Egyesület 1936-ban tiszteletére Zorkóczy Samuemlékérmet alapított, amellyel érdemes tagjait tünteti ki. A Magyar Anyagvizsgálók Egyesületének elnöke, a Budapesti Mérnöki Kamarának pedig alelnöke volt. Ózd városa díszpolgárává avatta.
Főbb művei:
A közvetlen vastermelés kérdéséhez (Bányászati és Kohászati Lapok), 1891;
A folytvas (uo.), 1892; Acélgyári berendezések Németországban (uo.), 1903;
A Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola egyetemi rangra emelése tárgyában (uo.), 1931.
