Vida Tivadar

* Ipolyság, 1922. február 6. – † Budapest, 2012. október 13. / római katolikus. plébános, orvostörténész

Három éves korában családja Ipolyságról Pozsonyba költözött, Zoltán öccse, aki később Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrászművész tanítványaként maga is jeles szobrász és egyházművész lett, már Pozsonyban látta meg napvilágot. Vida Tivadar iskolai tanulmányait Pozsonyban végezte, a pozsonyi reálgimnáziumban érettségizett 1938-ban. Teológiai tanulmányait Kassán kezdte, majd a pozsonyi szemináriumban fejezte be 1945-ben és néhány nappal a szlovák főváros orosz megszállása előtt, 1945. március 31-én szentelték pappá. Pozsonypüspökiben kezdte papi pályáját és 1946 végéig itt szolgált káplánként. Ekkor Szakolcára helyezték, majd a kommunista hatalomátvételt (1948. február 25.) követően két–három évenként helyezték át különböző plébániákra (Nyitrasárfő, Bozók, Garamkövesd, Sáró). 1960-ban legutolsó szolgálati helyén a belügy utasítására egyházi elöljárói felfüggesztették papi állásából, sőt visszavonták lelkészi engedélyét, mert olyanoknak is kiszolgáltatta a szentségeket, akiknek még a templomot sem lett volna szabad látogatniuk. Kényszerlakhelyként egy Murány-völgyi kisközséget, Licét jelölték ki számára, ahol favágóként és erdei munkásként kellett megkeresnie a kenyérre valót.
Édesanyja és Zoltán öccse ekkor már Magyarországon élt, ezért a csehszlovák hatóságok „családegyesítés” címén 1962- ben megengedték neki, hogy áttelepüljön Magyarországra. Mivel a hivatalos iratain a tiltás is szerepelt, így odaát sem kaphatott plébániát. Budapesten az Országos Reuma- és Fizikoterápiás Intézet (ORFI; korábban irgalmasok kórháza) postai kézbesítőjeként helyezkedett el.  Az Intézet vezetője, Farkas Károly professzor felfigyelt Vida Tivadar nyelvekben való jártasságára (a magyar, a szlovák, a német mellett kiválóan tudott latinul, görögül és franciául is) és beajánlotta őt az ORFI-val szemközt található Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár akkori igazgatójának, Palla Ákosnak. Ott éppen egy nagy szabású vállalkozás közepén voltak: latinból magyarra fordították Weszprémi István (1723–1799) orvos és orvostörténész négykötetes művét, a magyar orvosok életrajzát felvonultató Succincta Medicorum Hungariae et Transilvaniae Biographia (Magyarország és Erdély Orvosainak Rövid Életrajza) című művet. Az első három kötetet lefordító Kővári Aladár betegsége miatt már nem tudta folytatni a munkát, ezért a 4. (és utolsó), 1111 oldalas (!) részt Vida Tivadar ültette át magyar nyelvre 1970-ben. Később ő fordította le a jeles XVI. századi humanista, Wernher György (Eperjes) De admirandis Hungariae aquis (Magyarország csudálatos vizeiről) c. munkáját is. Vida Tivadar azonban nemcsak fordítóként, hanem kéziratos hagyatékok, levelezések gondozójaként és közreadójaként is nagyon fontos munkát végzett. Ő publikálta pl. Semmelweis Ignác összegyűjtött kéziratait. Ebben a munkában R. Harkó Viola és Magyarország rendszerváltás utáni első miniszterelnöke, Antall József (1932–1993) is közreműködött, aki azokban az időkben orvostörténészként tevékenykedett. Ugyancsak ez a hármas fordította le Perliczi János Dániel latin nyelvű tervezetét is, amelyben Mária Teréziának a magyarországi orvosképzés beindítására tett javaslatot. Vida Tivadar nemcsak fordította az orvostörténeti fontosságú dokumentumokat, hanem tanulmányokat is publikált, sőt 1970-ben a budapesti Hittudományi Egyetemen egyháztörténetből doktori címet szerzett. 1975-ben lehetővé vált számára, hogy ismét gyakorolja lelkészi hivatását és 2005-ig Máriaremetén szolgált. De a fordítással sem hagyott fel: magyarra ültette át Temesvári Pelbárt beszédeit. A Pray-kódex mikrofilológiai kutatásáért 2007-ben Fraknói-díjjal tüntették ki. Idős korában is kiváló egészségnek örvendett: rendszeresen úszott és gyalogtúrákat is tett. Halálát gépkocsibaleset okozta.