Varga Imre

* Kisgyarmat, 1950. febr. 5. / költő, szerkesztő, műfordító

Ipolyságon érettségizett (1968), a Komenský Egyetem BTK- án kezdett filozófia–magyar szakos tanulmányait nem fejezte be. 1970-től Párkányban volt papírgyári munkás, 1973–1980-ban az ISZ szerkesztője. 1982-ben Mo.-ra távozott. 1982–1983-ban a bp.-i Gorkij Könyvtár könyvtárosa volt, 1983-tól szabadfoglalkozású író.

1967-től publikál. Költőként, nemzedékének legerőteljesebb, legkiműveltebb képviselőjeként az Egyszemű éjszaka c. antológiában mutatkozott be. Merészen kísérletező költő, verseit bölcseleti igazságok keresése és kiforrott formai megoldások jellemzik, a modern groteszk szemlélet és a népköltészet elemei egyaránt felfedezhetők bennük. A Fekete szél (1972) c. antológiában novellákkal szerepelt. Első önálló verskötete, a Crusoe-szaltók (1975) költészetének sokszólamúságát bizonyította. A Sárkányölő Jankó (1978) c. verses mesében egy mátyusföldi népmesét költ át. A Boszorkányszombat (1980) heterogén gyűjteményében mondóka, novellányi vers, szonett, a vásári komédiákra emlékeztető verses játék egyaránt megtalálható, a kötet 6 ciklusa is a formák sokféleségét bizonyítja. Képeiben a szürrealizmus jegyei is felfedezhetők, s nem mellőzi az ízes trágárságokat sem.

Miután áttelepült Mo.-ra, a JAK-füzetek sorozatban adták ki Ember/világ rapszódia c. verskötetét (1985). Válogatott és új versei az Önarckép – nélkülem (Bp. 1986) c. kötetben jelentek meg, mely több mint 300 oldalon nyújt „pályaképet” a költőről. „Lenyűgöz az az elegáns gesztus, ahogy V. I. átlép a mindennapokból a mindenség felé, ahogyan az alanyiságba beöleli az univerzumot” – írta róla Budai  Katalin. A lét tényezőivé emelt képek, tárgyak, álmok, hangzók, szótagok és szintagmák, a sormetszetekkel és a zárójelekkel együtt, a táj, a vers, az arc, a szó építőköveivel formálják mássá, sajátossá, érzékelhetővé a valóságot. Folyóként „ömlik” a megélt sors, s „virgonc gyalogutak csilingelő nevetéssel” futnak ki ebből a versvilágból, melyben „a vers csupasz / bordáira nőtt irodapapír / mögé” gyömöszöli be a „teljes eget”. A költő Robinson Crusoe-ként névadójává válik az őt körülvevő világnak, a természetnek, s „kötéltáncosként egyensúlyoz a József Attila és Blake között kifeszített huzalon, s lehelletfinoman idézi meg Shelleyt vagy Vajda Jánost” (Budai Katalin). Mint a „Hát ne a nyelvben keresd hazádat” megfogalmazás is jelzi, ez az önarckép úgy önarckép, hogy nem a költőről vall, hanem a világról. V. úgy írja a verseit, mintha valami „egyetemes összeomlás egyetlen túlélőjeként kellene újrafogalmaznia a világot” (Gróh Gáspár).

Műfordítói tevékenysége is jelentős, M. Rúfus, M. Válek, J. Buzássy, M. Florian, V. Beniak, V. Kondrót stb. verseit, sőt prózát (Š. Korbe¾, V. Mináè) is fordított magyarra.

Művek: A medve alászáll, v., 1977; Életrajz, v., Bp. 1989; Légy önmagad! Beszélgetések jógáról, egészséges életről, kreativitásról, természetgyógyászatról, Bp. 1990; Énekek éneke, v., Bp. 1991; Kisebbségből kisebbségbe. Beszélgetések áttelepült írókkal, Szombathely 1995; Nap és hold közt a rét, 1998; Szitakéreg, rostakéreg. Felvidéki népmondák és hiedelemtörténetek, 1998; Tereptárgyak, jósjelek, Veszprém 1998; Tanuld a fényt, Dsz. 2000.

Irodalom: Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Bp. 1982; Walch László: Egy „poeta ludens”, És 1982. jan. 29.; Budai Katalin: A térképrajzolók munkája szaporodik, És 1987. júl. 31.; Gróh Gáspár: V. I.: Önarckép nélkülem, Alföld 1988/4; Koncsol László: A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után. Történelmi vázlat. = K. L.: Nemzedékem útjain, 1988; Zalabai Zsigmond: Verstörténés, 1995.

F. Z.