Valesius János Antal
* 1662. Szakolca † 1758. X. 2., Nagykeszi / a komáromi református egyházmegye esperese, a cseh protestánsok első püspöke Magyarországon. 1712 óta református lelkészként tevékenykedett több helyen. Rétén telepedett meg, ahol 1714 tavaszán lelkésszé választotta a rétei magyar gyülekezet is. 1719 tavaszán Ekelbe, 1723-ban Csallóközaranyosra ment lelkésznek. 1725-től esperesi állást töltött be a komáromi egyházmegyében, 1740 tavaszától nemesócsai pap. Debrecenben fiatalokat oktatott, és tanulmányaik után pappá szentelte őket. A püspöki cím használata miatt 1740. szeptember 20-án a komáromi erődben bebörtönözték. 1741-ben Mária Terézia rendelete alapján szabadult. 1745. március 12-től 1754. március 12-ig református lelkész volt Nagykeszin, hol 1754-ben lemondott mind lelkészi, mind esperesi hivataláról. Ezután nyugdíjba vonult, itt halt meg 1758. október 2-án. Felesége, Kiss Erzsébet valószínűleg Nagykesziről származott.
Cseh-magyar református történelmi kapcsolatok
(Valesius, a szétszórt nyáj pásztora)
Az 1681. évi soproni országgyűlés XXVI. tc. 3. §-a Pozsony vármegyében Réte és Pusztafödémes községeket jelölte ki „artikuláris helyekül”, vagyis a törvény artikulusa által engedélyezett szabad vallásgyakorlati helyekül a protestánsok számára. Pusztafödémes az evangélikusoké, Réte a reformátusoké lett. A morva-magyar határszélen élő csehtestvérek – önálló gyülekezeti életük megszűnése után – a rétei református egyházközséget keresték fel, ahol nemsokára saját lelkipásztoruk is lett Valesius János személyében. A cseh-morva menekültek közül való Valesius (Jan Valeš) kb. 40 éves korában iratkozott be a debreceni teológiára, ahol rendkívüli hallgatóként hamarabb végzett, mint az évfolyamtársai. (A csehtestvérek – valószínűleg a II. Rákóczi Ferenchez fűzött reményeiktől hajtva – legalább egy papot igyekeztek mielőbb felmutatni, hogy a szabadságharc sikeres kimenetele esetén ők is mint szervezett egyház vallásszabadsághoz jussanak.) Valesius Debrecenből honfitársai közé ment vissza, majd Rákóczi szabadságharcának bukása után Rétén telepedett le, s onnan intézte hitsorsosainak ügyeit. 1714-ben a rétei magyar református gyülekezet a lelkipásztorává választotta, engedélyezve, hogy évente kétszer végiglátogassa és lelki eledellel táplálja a határ mentén élő, elárvult cseh-morva híveket. Mind rétei, mind ekeli, később aranyosi, majd nemesócsai, végül nagykeszi lelkipásztorként (1725-től a Komáromi Egyházmegye espereseként is) nagy örömmel és lelkesedéssel végezte a „cseh árva eklézsia” gondozását. Gondja volt arra is, hogy a pásztorbotot legyen kinek átadnia. Három cseh fiatalt (Glassius Jánost, Jessenius Györgyöt és Stetinius Jánost) előbb a saját otthonában tanítgatott, majd magyar iskolákban (Debrecenben és Pápán) taníttatott, számukra erkölcsi és anyagi támogatást kérelmezve. A végzett ifjakat Valesius szentelte fel lelkipásztorokká – s hogy ezt megtehesse, 1736-ban fölvette a püspöki címet. Emiatt följelentették a helytartótanácsnál. Dragonyos katonák letartóztatták a nemesócsai parókián, és a komáromi várbörtönbe kísérték a 77 éves lelkipásztort. Három nap múlva házkutatást tartottak a lakásán. A ládáját feltörve elvitték minden könyvét és irományát – az egyházmegye levéltárával együtt. Ezeket soha nem adták vissza. Valesius a börtönből egy év múlva szabadult ki, Mária Terézia rendelete nyomán. E rendelet egyúttal utasította a hatóságokat: szigorúan őrködjenek afölött, hogy Valesiust a csehek föl ne keressék. Egyben Valesiust is utasította, hogy a cseh egyház lelkészeként senkit se merjen szolgálatba állítani, a népet semmilyen gyűlésre össze ne hívja, a maga hatáskörét semmilyen vonatkozásban át ne lépje, és ne merészkedjék ilyen kóbor embereket a szolgálatával segíteni. (A királynő rendeletéből azt is megtudjuk, hogy a szétszórt cseh-morva atyafiak mind többen és többen csoportosultak Valesius köré, sőt még Csehországból is voltak, akik hozzá jártak.) A börtönből kiszabadult Valesius 91 éves koráig folytatta szolgálatát a Komáromi Egyházmegye espereseként. Hivatalát – ahogyan ez levelezéséből kiderül – a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal látta el, az egyházért, az iskolákért, a lelkészekért és tanítókért való szüntelen aggodalmak között, de soha el nem csüggedve. Ugyanakkor emberfeletti munkabírással küzdött honfitársaiért: szervezte és folyamatosan gyarapította a poraiból feltámasztott csehtestvér egyházat, amely ebben az időben a magyar református egyház egyetemébe tagolódott be. „Obtingensüket” (fenntartói járulékukat) a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének adták le, vezetőik pedig a magyar református egyház iskoláiban (elsősorban Debrecenben és Pápán) tanultak. Valesius magyarországi, de Csehországra is kiható tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy a türelmi rendelet után tömegek jelentkeztek az újra engedélyezett cseh protestáns egyházakba.
