Prohászka Ottokár

* Nyitra, 1858. október 10. – † Budapest, 1927. április 2. katolikus püspök, egyházi író, politikus, egyetemi tanár, az MTA tagja (levelező: 1909, rendes: 1920)

Morvaországi édesapja, Prochaska Domokos (1817–1879) katonatisztként telepedett le Magyarországon. Ottokár hároméves korában Rózsahegyre került. 1866-ban a család Losoncra költözött, így a 8 éves fiú itt kezdte iskolai tanulmányait. 1869–1871-ben a nyitrai piarista gimnáziumban, 1871–1873-ban a kalocsai jezsuita gimnáziumban tanult. 1873-től az esztergomi kisszeminárium diája lett és itt érettségizett 1875-ben. Teológiai tanulmányait Rómában végezte, lelkipásztori szolgálatát az esztergomi plébánián kezdte meg 1882-ben. Esztergomi éveiben kezdte publicisztikai tevékenységét, később pedig a politika is magával ragadta. Egyik alapítója volt a Katolikus Néppártnak és vezetője lett a magyarországi keresztényszocialista mozgalomnak. 1904-től a budapesti egyetemen a dogmatika tanára. 1905-től székesfehérvári püspök. 1916-ban javaslatot tett a hadviseltek földdel való jutalmazására. 1919-ben a székesfehérvári mozgalom vezére. 1920–1922-ben országgyűlési képviselő, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának elnöke. Hittudományi munkáiban a hagyományos
neotomizmust a bergsonizmus irracionális elemeivel ötvözte, ami kihívta maga ellen az egyház kritikáját. A szószéken prédikált, amikor agyvérzést kapott és meghalt. Összes műveit 25 kötetben 1928–1929-ben a Szent István Társulat adta ki, Schütz Antal (1880–1953) piarista dogmatika professzor szerkesztésében.

Főbb művei:
Modern katholicizmus, 1907;
Kultúra és terror, 1918;
Új elmélkedések, 1929;
Soliloquia (napló), 1929.