* 1912. február 5. Diószeg, † 2007. április 3. Budapest / zeneszerző, karnagy, az MMA posztumusz tiszteleti tagja

1912. február 5-én született, Diószegen, Pozsony megyében (ma Sladkovičovo, Szlovákia) Novák Ida (1883–1924) tanítónő és Pongrácz Ernő (1882–1972) sebészorvos első gyermekeként. Öten voltak testvérek, de egy kislány meghalt, a három fiatalabb fiú sebész, grafikus és mérnöki pályát választott.

Az elemi iskolát Diószegen végezte, majd az 1921/22-es tanévben a gimnázium első osztályát már Pozsonyban. A század eleji polgári családban felnövekvő Zoltán számára minden napos volt a muzsika. Édesanyja zongorázott, a család egyik muzsikus barátja, Rajter Lajos pedig gyakori vendég volt a szülői házban, aki az első zsengéket átnézve további munkára ösztönözte a tizenéves fiút. Szinte magától értődő volt, hogy mikor 1922-ben Budapestre kerülve az Érseki Katolikus Reálgimnáziumban, azaz a Rákócziánumban folytatta tanulmányait, magánúton zeneszerzést is kezdett tanulni Mathia Károly gimnáziumi énektanárától. Első kompozícióját – mely romantikus szerzők hatását viseli magán – Heinrich Heine Loreley című versére komponálta mezzo hangra hegedű-zongora kísérettel. 1930-ban, nyolcadikos gimnazista korában nyerte első zeneszerzői versenyét, gordonkára és zongorára írt Szonettjével. Tanárai tudatában voltak tanítványuk zenei tehetségének, így a végzős gimnazista Pongrácz Zoltánt az a megtiszteltetés érte, hogy az iskola dísztermét felavató ünnepségre az iskola magyar tanárának, Radványi Kálmánnak mesejátékához kísérőzenét írjon. A meghívott vendégek között Dohnányi Ernő is helyet foglalt, aki a hallottak alapján támogatásáról biztosította az ifjú zeneszerző-jelöltet. Pongrácz a Zeneakadémián Kodály Zoltánnál akart zeneszerzést tanulni. Az édesapa, Pongrácz Ernő jó érzékkel ismerte fel, hogy Kodályhoz a legrövidebb út a népzenén keresztül vezet, ezért fiának azt tanácsolta, hogy a nyári vakáció alatt gyűjtsön népdalokat a Felvidéken. Így a szeptemberi zeneakadémiai felvételin a saját kompozíciókon kívül a nyáron gyűjtött népdalokat is bemutatta Kodálynak, aki miután figyelmesen átnézte a gyűjtött anyagot, közölte az első óra időpontját. Pongrácz 1930–1935 között tanult zeneszerzést Kodály irányítása alatt a Zeneakadémián. Ez az öt év kitörölhetetlenül bevésődött az ifjú zeneszerző sejtjeibe.

Kodálynak köszönhetően Pongrácz 1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjával ismét népdalgyűjtő útra indult a Csallóközbe és Galánta környékére, ahol mintegy hatszáz népdalt gyűjtött. A lejegyzett népdalok egy része – sok hasznos szolfézsgyakorlattal együtt – az Énekjegyzetek című kiadványban látott napvilágot, melyet a Rákócziánumban tartott énekóráin ismertetett meg a tanuló ifjúsággal. Az egykori Alma materébe visszatérő fiatal tanár – első alkalommal, de nem utoljára – saját könyvet írt diákjai számára.

Pongrácz Zoltán 1935-ben kapta meg zeneszerzői diplomáját, azonban továbbra is Kodály mellett maradt: az 1935/1936-os tanévet egy évig ún. volontőrként, azaz fizetés nélküli asszisztensként töltötte mestere mellett. 1937/1938-ban Bécs lett az életút következő állomása, ahol Rudolf Nilius karnagyképzőjében vezénylést tanult. Az ösztöndíj lejárta után hazajött, és egy tanévig a Rákócziánumban tanított éneket és zeneelméletet, majd 1939/1940-ben az Operaházban korrepetítor volt Sergio Failoni és Rubányi Vilmos mellett. Az 1940/1941-es tanévre egy újabb ösztöndíjjal Berlinbe, a Humbold Egyetemre ment, hogy összehasonlító zenetudományt tanuljon. Az egyetem hatalmas könyvtárának és lemezgyűjteményének köszönhetően itt találkozott először autentikus indonéziai és kelet-ázsiai népzenével. E kutatómunka nyilvánvaló eredménye az 1942-ben komponált Gamelán zene, melyben a szerző az őt ért ezernyi egzotikus hatást a saját zenei nyelvére fordította le, és sikeresen kombinálta a szuggesztív, kolorisztikus hatásokat, a gamelánra jellemző sajátos formavilágot az európai zenében használatos struktúrákkal. Berlin után a salzburgi Mozarteumban tökéletesítette tovább vezénylési technikáját Clemens Klaus tanítványaként, 1941 karácsonyáig.

Magyarországra visszatérvén Dohnányi hívására, aki többek között a Rádió zenei főigazgatója volt akkoriban, 1943-tól a Rádió karnagya és zenei referense lett. A gyerekkori baráttal, Rajter Lajossal felváltva vezényelték a Rádiózenekart, és Pongrácz modernzenei, népzenei és magyarnóta-műsorokat is szerkesztett. Itt ismerkedett meg behatóbban a cigányzenekarokkal, és a szerkesztőként eltöltött tapasztalatokat is kamatoztatta a Népzenészek könyve című munkájában. Pongrácz Zoltán a zenésztársadalom minden rétegét szerette volna megszólítani, zenei műveltségüket szélesíteni, csak úgy, mint egy évtizeddel későbbi könyvével, amit a szórakoztatózenészek számára írt.

1944-ben Pongrácz Zoltánt bízták meg a Filharmóniai Társaság vezénylésével a zenekar osztrák turnéjára. A háború zűrzavarában azonban végül is Lipcsében kötött ki az együttes, s ott érte Pongráczot az ostrom vége. Mikor 1945-ben hazajött, koholt vádak alapján háborús bűnösnek nyilvánították, ami alól sikerült tisztáznia magát, az ítéletben azonban benne volt, hogy Budapesten határozatlan ideig nem működhet.

Pongrácz útja Debrecenbe vezetett, ahol 1946 februárjától 1949 februárjáig a debreceni MÁV zenekart és a Szent Anna templom Szent László kórusát vezette. A háború alatt a zenekart sok kár érte, még évek múltán is több hangszer hiányzott, éppen ezért nem értékelhetjük eléggé a zenekar élén eltöltött három évet, melynek során Pongrácz romjaiból építette újjá az együttest. Erre az időszakra esik Pongrácz Zoltán első házassága Mátyás Mária operaénekessel (1946–1950).

1949 februárjában a zenekar egy – a próbákra rendszertelenül járó – tagja feljelentette karmesterét háborús bűnökért. Pongrácz csak egy barátja jóindulatának köszönhetően tudott elmenekülni a politikai rendőrség elől. Ezután kalandfilmbe illő jelenetek következtek Pongrácz életében: egy szénásszekér alatt Rityicánál Jugoszláviába menekült, de elfogták és visszatoloncolták Magyarországra.

1949 és 1953 között Csanádapácán kántorkodott, majd a békéstarhosi zeneiskola zeneszerzés tanára lett az 1953/1954-es tanévben, mellyel párhuzamosan a békéscsabai városi zenekart és énekkart is irányította. A békéstarhosi iskolát egy év múlva megszüntették, s Pongrácz másodszor is Debrecenbe ment, ahol 1954-től 1964-ig a város több iskolájában tanított egyidejűleg. Ismét karmestere lett a debreceni MÁV Filharmonikus Zenekarnak, s az első közös hangversenyükön a közönség felállva, hosszasan tapsolva üdvözölte a városba visszatérő muzsikust. A zenekarral együtt töltött tíz év alatt sok magyarországi bemutatót is megszólaltattak.

Szerencsés véletleneknek köszönhetően a hatvanas évek közepétől Pongrácz Zoltán művészi érdeklődése visszavonhatatlanul az elektroakusztikus zene felé fordult. Sorsdöntőnek bizonyult a holland Henk Badings Káin és Ábel elektronikus balettjének megismerése egy lemezfelvételről, és a kölni rádió éjszakai adásaiban „elcsípett” előadássorozat az elektroakusztikus zenéről. Világossá vált Pongrácz számára, hogy ez az az út, amit már olyan régóta keresett. 1964 nyarán, majd a következő év nyarán ismét sikerült kijutnia Darmstadtba, utóbbi alkalommal az a Gottfried Michael Koenig tartotta az előadásokat, akit Pongrácz már jól ismert a kölni rádió előadásaiból. A holland professzor ajánlására az ötvenes éveiben lévő zeneszerző az 1965/1966-os tanévben újból iskolapadba ült az utrechti Holland Királyi Egyetemen, hogy elsajátítsa a Magyarországon még szinte alig ismert és egyáltalán nem művelt új zenei irányzat mesterfogásait. Diplomáját 1966-ban kapta meg Kryptothesiphon című munkájáért.

Ettől kezdve mind alkotóként, mind pedagógusként az elektronikus zenei irányzat egyik vezető képviselőjévé vált Magyarországon. Eleinte külföldi stúdiókban, illetve saját házi stúdiójában realizálta műveit, 1974 óta pedig már a Magyar Rádió Elektronikus Zenei Stúdiójában is. Nevéhez fűződik az elektroakusztikus kurzus beindítása a zeneszerzés szakos hallgatók számára a Zeneművészeti Főiskolán, ahol 1975-től 1995-ig oktatott. Pongrácz Zoltán 1969-ben kötött házasságot Papp Mária tanítónővel.

Első kitüntetését, a Ferenc József-díjat 1939-ben kapta, addigi életműve elismeréséül. A háború utáni alaptalan vádaskodások nemcsak művei játszottságát szorították vissza egy időre, hanem a hivatalos elismeréseket is. Az áttörés külföldről jött: 1988-ban Magister fokozatot kapott a GMEB-UNESCO-tól, 1992-ben a francia Euphonies d’or-t. Az Érdemes Művész kitüntetés (1989), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1992), az Erkel Ferenc-díj (1996) valamint a Magyar Rádió díja, a Vox Electronica (2000) jelezte, hogy az itthoni állami és zenei szervezetek is elismerték munkásságát. Tagja volt az Association des Journées d’Étude des Musiques Électroacoustiques nemzetközi elnökségének. A magyar kulturális közélet is igényt tartott tapasztalatára: 1992-ben a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagjává választották, ahol 1996-tól 2000-ig alelnöki tisztet töltött be.