* 1877. június 9., Marcelháza – † 1946. május 23., Marcelháza / népköltő és földműves
Régiónk elfeledett személyiségei nyomában sorozatunkkkal ezúttal a marcelházi Pálmai Pém László, népköltőt és füldművelőst mutatjuk be, aki 1877.június 9-én született Marcelházán. Vallásos, római katolikus 7 gyerekes családból származik, ő volt szüleinek első gyermeke. Édesanyja Senkár Anna, édesapja Pém József molnár volt. Testvérei: Ilona József, Kálman Otília és Etelka. Testvérének, Józsefnek a fia, egy ideig katolikus papként szolgált, majd felmondta a papságát. Ükapjának az apja Pém András valószínűleg Mária Terézia tanácsadója volt 1749-ig. Pém László 1898-ban feleségül vette Zsidek Máriát. Három gyermekük született, László, István és Béla.
Verseiből kiderült, hogy nagyon szerette a családját és a természetet is. Versei 1914-től jelentek meg az akkori katolikus újságban. Több aranyérmet, arany díszoklevelet és aranyozott babérkoszorút nyert verseivel. 1939. májusában,a „Világháború idejéből” című művével arany díszoklevelet. Ez év decemberében a „Valahol a Tisza partján” c. költeményével Tinódi arany díszoklevelet nyert. A „Múlt, jelen, jövő című versével 1942-ben Gábor Áron arany díszoklevelet kapott.
Több mint 3oo nótája, elbeszélő költeménye és színdarabja várt kiadásra. A „magyar nemzeti párhoz” című költeményét adta elő a Magyar Nemzeti Párt helyi szervezet megalakulása alkalmával. Verseskötetei:”Pacsirtadal” és a „Barázdákból”.
„A barázdákból” verseskötetéből a magyar néplélek ősi szabadságszeretetének csodás erejű hangulatait vetették felszínre az akkori időkben dúló világrengető események, akárcsak az őskori óriási fenyők gyantájából kövült borostyánrögöket a haragos tenger hullámai.
Az ősi turáni mezők napsugaras legelőin nomád életet élő szittya és jagiz népek ideszármazott utódai ma éppen annyi energiával törik össze a lapos szláv koponyacsontokat a Mannlicher agyával, mint valamikor Szvatopluk renitenskedő népének fejét a buzogánnyal és kelevézzel s ezt a kis csetepatét, a buzogó ősi virtusnak eme kitöréseit ma is épp oly természetes, keresetlen pózzal szedik rímes strófákba a nép költői, mint a régi magyarok lantos igricei.
A marcelházai szántóvető-földműves, ki hat elemi osztállyal áll fölötte turáni őseinek, az eke szarva mellett, szántás-vetés közben az ég madaraitól, a pacsirtától, a tengelicétől, a fülemilétől tanult valami poétikát, a barázda vonalain tanulta meg a verssorok egyformaságát, a hajnali harangszón figyelte meg a rím összecsengését s bár a természetben nincs szimetria, valamelyik igric-ősétől örökölt természetes hajlamánál fogva megpróbálta gondolatait szabályos glédákba állitani, szóval verset írni.
Az Ő egyszerű lelkének versesformákba öntött hangulatait nem szabad a merev kritika szemüvegén olvasni, mert hisz ezek a verses elbeszélések a jó falusi ismerősök, rokonok számára sokszorosíttattak meg, de nem is szabad a magyar népléleknek eme szép, tiszta, természetes nyilatkozásait könnyelműen lekicsinyleni. A mai fejlett magyar kultúra ősanyja is a mogyoróvesszőre vésett rovásírás volt. Hadd kerüljön hát ez az egyszerű rovásírás hamisittatlan eredetiségében a magyar faj nemes tulajdonai, ősi intelligenciája iránt érdeklődő nagyközönség kezébe, amint hogy egyik-másik verse a Petőfi-társaság felolvasó ülésén is bemutatóra került már.
Pém László neve nem ismeretlen a szépirodalmi lapok szerkesztőségeiben sem. Több fővárosi előkelőbb napi és hetilap méltatta már költői tehetségét. Ezek a versek igazán barázdákból indultak útnak s a magyar anyaföld ősi energiájának, tiszta szűzi termőerejének a gyümölcsei.
A kiadott versesköteteiből származó tiszta jövedelmet a szerző a háborúban megvakult katonák javára fordította. 1946. május 23-án hunyt el. A Kurtakeszi temetőben található a sírhelye, amelyre saját költeménye került.
Miriák Ferenc / Képarchívum: Pém László / Bogár Valéria felvétele
