Pattantyús-Ábrahám Imre

* Illava, 1891. augusztus 26. – † Budapest, 1956. január 30. / kohómérnök, egyetemi tanár

Apja Pattantyús-Ábrahám Márton (Zilah, 1857. május 25. – Trencsén, 1931. július 28.) az illavai fegyintézet orvosa volt 1889–1923 között, édesanyja Pöschl Ilona, a jeles selmecbányai akadémiai tanár, Pöschl Ede (1820–1898) lánya volt. Imre fiuk a negyedik volt a sorban (Géza – később ő is neves professzor lett, Márton, Endre után és Erzsébet húga előtt). Középiskolai tanulmányait a trencséni kat. főgimnáziumban kezdte, majd a nagyszombati kat. főgimnáziumban fejezte be 1909-ben. A család természettudományos és műszaki beállítottságú lévén, Imre is folytatta a hagyományt és a selmecbányai Bányászati és Erdészeti akadémián kohómérnöki képesítést szerzett 1913-ban, vaskohómérnöki oklevelét 1917-ben nyerte el. 1913–1918-ig a gölnicbányai állami szakiskola tanára és műhelyfőnöke volt, a világháborúban hároméves katonai szolgálatot is teljesített és főhadnagyként szerelt le 1919-ben. 1917-ben megnősült, felesége – akárcsak édesanyja – egy selmecbányai professzor, Jankó Sándor (1866–1923) lánya volt, Jankó Magda, akitől négy gyermeke született (Gábor, Edit, Ádám és Tamás).1919-ben rövid ideig a kassai állami felső ipariskolában tanított általános géptant és rajzot, de az impériumváltás miatt jobbnak látta, ha Magyarországra költözik. Az időközben Sopronba telepített selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémia fizika– elektrotechnikai tanszékének oktatója lett, Boleman Géza professzor adjunktusaként. 1924-ben a kohógéptani tanszék vezetője lett, mint rendkívüli főiskolai tanár. 1931-ben a Kohómérnöki Osztály dékánjává választották. 1934-ben azonban a soproni főiskolát beolvasztották a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetembe és ez óhatatlanul leépítésekkel járt Sopronban, amit Pattantyús-Ábrahám Imre nem vállalt és inkább önként távozott a főiskoláról és az iparban helyezkedett el. Először a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű tanácsosa, majd műszaki igazgatója lett, 1941-től a győri Magyar Vagon- és Gépgyár ügyvezető igazgatója volt. Ő akadályozta meg, hogy a nyilasok 1944-ben külföldre telepítsék a gyárat, amelyet a háború után gyorsan helyreállíthattak és az államosítást követően őt nevezték ki vezérigazgatóvá. 1949-ben az újonnan létrehozott miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem soproni Bánya- és Kohómérnöki Karának professzora lett és ebben a minőségében a „hőgépek és kompresszorok”, a „kohótelepek energiagazdálkodása”, a „kohászati szállítóberendezések” és a „gépelemek” tárgyakat oktatta. 1951-ben Miskolcra helyezték, ahol megalapította az általános géptani tanszéket.
Hallgatói körében nagyon népszerű volt, az egyetem 1954-ben alapított szatirikus lapjában, a Húzótüskében „Patyi bácsi” gyakran szerepelt. 1955-ben rákbetegséget diagnosztizáltak nála és ez végzetesnek bizonyult.

Főbb művei: Szakaszos üzemű
elektromotorok teljesítőképessége, 1927; Die Berechnung der Walzarbeit – Cotel Ernővel (1879–1954)45 közösen –, 1929;
Hőtárolók az energiakiegyenlítés szolgálatában, 1929; Ruth-tároló üzemi viszonyai, 1929; Kohászati szállítóberendezések,
1955; Kohászati elektrotechnika, 1955.