Orbán Gábor
* Kőszeg, 1883. január 1. – † Pozsony, 1958. január 28. / nyelvész, egyetemi oktató
Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. A budapesti tudományegyetem 1907-ben szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet. Privigyén kezdte tanári pályáját, majd évtizedeken át pozsonyi gimnáziumokban tanított. 1950-től haláláig a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán, illetve a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén oktatott. Megalakulásától, 1931-től a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság („Masaryk Akadémia”) elnöke és a csehszlovák kormányzattal együttműködő közéleti aktivizmus egyik jeles képviselője volt, de tevékenységét sokan bírálták, miután a Társasággal szemben megfogalmazott elvárásokat nem sikerült valóra váltania és az intézmény anyagilag is ellehetetlenült. Szakterülete a finnugor és a magyar nyelvészet, a nyelvművelés és a szótárírás volt. Elsőként dolgozta fel monografikusan a finnugor nyelvek számneveit. Nyelvművelő cikkei a korabeli napilapokban jelentek meg, illetve rádióelőadásokként hangzottak el. Magyar–szlovák és szlovák–magyar szótárt is szerkesztett, de főleg tankönyvíróként, olvasókönyvek, szöveggyűjtemények szerzőjeként végzett jelentős munkát.
Főbb művei:
A magyar nemzeti énekmondás, 1907;
A finnugor nyelvek számnevei, 1932;
Új szlovák–magyar és magyar–szlovák szótár (Mendreszóra Miklóssal), 1933;
A magyar nyelv, 1935;
A magyar szókincs, 1953;
A helyes magyarság irányelvei, 1956;
Bevezetés a nyelvtudományba, 1956.
