* 1918.8.6., Pozsony Ligetfalu † 1987., Réte / futballbíró, futballcsapat szervező

1952-ben az Aranycsapat az olimpián aranyat nyert. Az időben még nem volt tévékészüléke az embereknek, újság és rádió, melyekből az emberek értesülhettek a világ eseményeiről. A sportrajongók az utolsó fillérjüket összespórolva rádiókat vásároltak. Bizony nem volt olcsó mulatság, de a szurkolók nem sajnálták a pénzüket. Rádiókat vásároltak, hogy az Aranycsapattal legyenek lélekben a pályán. S e szurkolói jelenség elvezetett bennünket Rétére Müller Istvánhoz, lakósunkhoz.
Ki is volt Ő?
Egy sportember, a fociba beleszületett gyerek, focista, bíró majd edző. Munkásságának hajtóereje a sport iránt érzett szeretet volt. Intelligens, jó szervező, dolgos ahogy a munkahelyén, úgy a cserkészcsapatban is. A Csemadok helyi szervezetében pedig színész, énekes szervező és a filmszakmában is otthonosan mozgott.
1918.8.6-án született a Pozsonyi Ligetfaluban. Ott kezdte rúgni a labdát is mint jobb csatár. Elkötelezett Fradi drukkerként mindig kioktatta barátját a vasas Dóka Karcsit. Szakmája borbély volt, de munkáját a pozsonyi Koliba filmstúdióban végezte. Értett a vetítéshez, kuliszákhoz, kosztümökhöz, amely tudását és annak eredményét előszeretettel mutatta be a falusi közönségnek.
1950.2.20-án megházasodott, és Rétére költözött. Egészsége megromlott, ezért 1953-ban abbahagyta az aktív fociszereplést. Kiss Ferenc és Gyurcsi István (Bodola) a falu legjobb focistái se tudták visszacsalogatni játékosnak, ám nem akasztotta fel a focicipőt, inkább bíróként folytatta.
Szeretett bolondozni is, ezért sokszor megvetették, de a magyar sporttal sosem viccelődött, és attól sosem hátrált meg, a magyar csapat drukkereként kitartott haláláig.
1954.7.4-én Müller István családja és drukker barátai a kis rádiója mellett ülve izgatottan hallgatták, szinte beleélve magukat a helyzetbe, csendben ölében szeretett kislányával Manyival követték az eseményeket. A magyar Aranycsapat legyőzte Uruguayt és ott voltak a döntőben. Az esélyesnek kikiáltott magyar csapatot Szepesi György, mindenki Gyuri bácsja rádión keresztül hozta közelebb a hallgatóhoz s a hallgatót pedig közelebb a pálya széléhez. Mindenki úgy élte meg, mintha részese volna a pályán játszódó eseményeknek. Mikor megtörtént a 3:2-es vereség, Müller István a szeretett rádióját a földhöz vágta, mert idegállapotán nem tudott már uralkodni. Így emlékeztek szeretett gyermekei. “Az apu, a mi édesapánk lelkileg összetört. Átment a rádiós szoba melletti szobába, leült, szótlanul maga elé nézve üldögélt egy félórányit. Nem szidott senkit, semmit sem kifogásolt, csak tette némán a dolgait.
Veszteni is tudni kell! Igazi sportember volt. Egy szurkoló a talpától a szívéig. Bírói állását iS abba hagyta, de álmait nem adta fel. 1964-ben eljött az Ő ideje. Száj és körömfájás terjengett a falunkban és környékén. Lakósainkat nem engedték ki a falunkból. Tétlenség uralkodott. A sportrajongók, hogy hasznosat is csináljanak az új sportpályára terveztek öltözőt, amihez a téglát a régi barokkori híd lebontásából nyertek. Ekkor születik meg a Müller csapat is. Falunk első diákcsapata. Az Angyalföldi pályán, ami a falunk egyik része, kezdték meg edzéseiket. Fegyelmezett sportemberként könnyen összevarázsolta a focit szerető ügyes gyermekeket. Mindenre odafigyelt, még az ellenőrző kiskönyveket is átnézte, nehogy a csintalan gyerekek iskolai eredményének kárára menjen a foci. Aki rossz jegyet kapott az iskolában, meg se mert jelenni a pályán. Ennek ellenére is nagyon szerették és tisztelték.
Akkori időkben nem lehetett a gyerekekre futball öltözetet kapni. Felesége és Huszár Juszti néni varrták meg a felszerelést. Fehér mezt, piros gatyát és fehér stucnit, azaz lábszárvédőt.
1965-ben már járási versenyben játszanak, jó eredménnyel. 1968-ban a döntőben játszanak és Taksony ellen 2:1-re győznek.
Ebből a diákcsapatból nagyon jó ifjúsági csapat lett. A kétéves katonai szolgálat után nem mindenki folytatta a futballozást. A további csapat is mindig az elsők között szerepelt a járás második osztályában. 1980-ig tartott a Müller csapat pályafutása. Hárman a csapatból még néhány évig játszottak, majd kiöregedtek, és abbahagyták sportpályafutásukat.
Müller István nagy hívőként, betegágyán barátját, a katolikus esperest Koller Gyulát kérte meg, hogy adja fel neki az utolsó kenetet. 1987-ben hagyta abba foci és földi pályáját. Temetésén Bácsai Lajos, a sportszervezet vezetője búcsúztatta. Utolsó útjára játékosai vitték, és kedvenc muzsikusai a Sipos Dezső (Pisi) cigánybandája kísérte a rétei Aranycsapat megáldóját és megteremtőjét.

A Müller csapat
1965-ben megalakult az első diákcsapatunk, a Müller csapat. Edzője és alapítója Müller István volt. Gyerekként, mint cserkész Pozsonyban tevékenykedett, majd beleszeretett a fociba. Játékosként kezdte, de a sport szerelmeseként elvégezte a bírói iskolát, és bíróként i is folytatta pályafutását. Megnősült, és így került Rétére.
Fegyelmezett sportemberként könnyen összevarázsolta a focit szerető ügyes gyerekeket. Mindenre odafigyelt, még az ellenőrzőket is átnézte, nehogy a csintalan gyerekek kárára menjen a foci.
A járásban két diákosztály működött, a keleti és a nyugati csoport.
A keleti csoport csapatai: Réte, Szenckirályfa, Hegysúr, Nagyfödémes, Nagygurab, Pusztafödémes, Diószeg, Nagymácséd, Ábrahám, Egyházfa,
A nyugati csoport csapatai: Galánta, Taksony, Felsőszeli (?) Hosszúfalu, Zsigárd, Sintava, Sopornya, Pata, Tósnyárasd, Vága.
A csapatunk játékosai:
Szalay Zoltán (Feki) – kapus; Uhrovics József (Bundi) – ballbekk; Pósa Lajos – középhátvéd; Nógely Bálint (Öcsi) – jobb-bekk; Hochman Peter – halfsor; Hochman Pál – halfsor; Huszár János (Funesz) – halfsor; Urbanovics Sándor (Sanyika) – csatár; Molnár Zoltán (Lisztös) – csatár; Kiss István (Uborka) – csatár.
További játékosok: Horváth Tibor, Szalay Dezső
Nem kellett hozzá sok idő, 1966-ban már Galántán a járási döntőben voltak. Elődöntőt Sopornyával játszották, és 4:2-re nyertek. Góllövők: Hochman Pali 2-tőt, Huszár Jani 1-et és Molnár Zoli 1-t lőtt. A döntő mérkőzést Taksonnyal játszották. Taksony: Réte 2:1 volt. Góllövőnk Kiss Pityu.
Ebből a diákcsapatból aztán nagyon jó ifjúsági csapatunk lett. Az ifjúsági csapat után a kétéves kötelező katonai szolgálat következett. Az A csapatban már nem mindenki folytatta. A csapat tovább bővült a következő játékosokkal: Macsicza István (Hőgöli), Macsicza Lajos (Kosza), Bacsinszky Mihály, Bulavcsiak István, Szalay Tibor (Ibrik), Gyorgyay István (Szíti), Kamenár Zoltán (Ödön), Horváth József, Hochman Ludo, Piroska János.
Ebből a nagy csapatból származik egy elsőligás játékosunk: Molnár Zoltán.