* 1930, Bátorkeszi – † 2007, Esztergom / intarziakészítő, méhész, asztalosmester

Az egykori asztalosmester, intarziakészítő, méhész 1930-ban született Bátorkeszin. A háború után egy ügyes asztalosmesterhez került inasnak. Később hangszerek készítését is elsajátította, hegedű és gitár egyaránt kikerült a kezei közül. Az iskolát 1948-ban fejezte be Párkányban. Ugyanebben az évben családjával együtt Bácskába telepítették ki őket. Mivel ott munkalehetőség nem volt, Esztergomba jött, ahol keresztszülei fogadták be. A katonaság után az Esztergomi Faipari Szövetkezetben kapott munkát. Majd Budapesten művezetői iskolát végzett, ahol elsajátította az intarziás bútorok, illetve képek készítését. Esztergom fennállásának 1000 éves jubileuma alkalmából több képet is alkotott, amelyeket Esztergomban és Vácott ugyancsak bemutattak. 2006-ban tagja lett a Szikra Művészeti Stúdiónak, és nagy lendülettel látott neki az intarziaképek készítésének. Alkotásait egy közös kiállításon láthatta a közönség, Bátorkeszin pedig 2006 novemberében és 2007 áprilisában nyílt tárlata, ezzel a régi álma valósult meg. „A fafaragás mindig a férfiak tevékenysége, parasztembereké, pásztoroké, háziiparosoké, mesterembereké volt. Ä vésett és karcolt díszítéssel, berakással, intarziával készült alkotásokat kiegészíti a pácolás és füstölés, ami a tartósítás mellett a színezést is szolgálja. A magyar fafaragás virágzása kiugróan gazdag, változatos és összetéveszthetetlen emlékanyagot hagyott hátra, amiből a ma élők bátran meríthetnek.
Mudrák Béla asztalosmester hitvallása: a fa elkíséri életét a bölcsőtől a koporsóig.
Elkészült munkái tanúsítják, hogy ezt az utat megtalálta, amelyeknek köszönhetően kiállításokon csodálhattuk meg az általa fába vésett megannyi szépséget.

Másik hobbija a méhészkedés volt, amivel különösen nyugdíjazása után foglalkozott intenzíven. Számára a méhészkedés a természet közelségét jelentette. Persze voltak fizikailag fárasztó részei, de ezeket is szívesen csinálta Sokszor már csak az is kikapcsolta, ha kint volt a jó levegőn, megállt egy kaptár mellett és figyelte, ahogyan ezek a kis lények óriási szorgalommal tették a dolgukat.
Az Esztergomi Szentgyörgymezői Olvasókör „In memoriam Mudrák Béla alcímmel” rendezik meg évente a Méznapot, aki 2007-ben hunyt el.
2016-ban az esztergomi méhész, Mudrák Béla szülőhelyén, emléktáblát avattak, amelyen   Esztergom, akkori polgármestere Romanek Etelka és Bátorkeszi polgármestere, Labancz Roland is megtisztelték a rendezvényt.
Romanek Etelka, Esztergom polgármestere elmondta: „Az 1000 éves Szent István városából jöttünk nagy szeretettel, hogy emlékezzünk Mudrák Béla bácsira. Ma Magyarországon a legfontosabb érték az összefogás, a nemzettudat erősítése, a hagyományok ápolása, az ősök tisztelete. Köszönettel tartozunk Bátorkeszinek, hiszen az ötvenes évekig a Mudrák család itt élt, és a méhészeti hagyományokat ennek a családnak köszönhetjük. Bátorkeszi és Esztergom között egy híd létesült, ami Mudrák Béla családjának köszönhető.”
Labancz Roland, Bátorkeszi polgármestere beszédében hangsúlyozta: “Első érzésem mindenekelőtt az elismerés és büszkeség, amelybe egy kis sajnálkozás is vegyül. Sajnálkozás a fölött, hogy ez a nem mindennapi ember nem Bátorkeszin teljesítette ki életét. Nem az itteni közösség hajtóereje és példaképe lett. A mai emléktábla-avatás és az Esztergom-Szentgyörgymező és Bátorkeszi között kialakult rövid, de gyümölcsöző együttműködés és az ebben rejlő jövőbeli lehetőségek ékesen bizonyítják, hogy egy közösségformáló személyiség élete, munkássága és emléke politikai döntéseken és országhatárokon át is képes összekötni a magyarságot.”
A felvidéki „mézlegenda” halk szavú, segítőkész ember volt, aki egész életében szorgalmasan, odaadóan végezte munkáját. Munkáját, ami a hobbija is volt.
A közösség erejét és tekintélyét azok határozzák meg, akik áldozatot hoznak érte: lemondanak a maguk hasznáról a többiek javára, közben pedig értéket és hagyományt teremtenek.  Bátorkeszi is e tekintetben gazdag örökséggel bír. A település lakossága az elmúlt évtizedekben kicserélődött, átalakult. A mai bátorkesziek számára nem sokat mondanak azok a nevek, amelyeket egy emléktábla őriz. Viselőjét nem ismerik, kevesen emlékeznek rája. Viszont minden közösség célja az, hogy a neves személyiségeket és hagyatékukat megtartsák az élők emlékezetében, valamint az, hogy a felnövekvő nemzedék megtanulja, kik is voltak neves elődei a XX. században.
Mudrák Béla életműve megérdemli az utódok tiszteletét és elismerését.  A tiszteletére felavatott emléktábla az első lépés volt a történelmi emlékezés útján, amelyet sok másik követ majd, és ennek következtében méltó utódai lehetünk azoknak, akik nevet és rangot adtak a településnek.