Mocsáry Lajos

* Fülekkovácsi–Kurtány, 1826. október 26. – † Andornak, 1916. január 7. / közíró, politikus, nemzetiségkutató

Gyermekkorát a kurtánypusztai családi kúriában töltötte. Apja több nyelvet beszélő, a világ dolgai felől tájékozott, de magába zárkózott ember volt, és 42 évesen elhunyt. Mocsáry Lajos az eperjesi gimnáziumban érettségizett 1841-ben, ezt követően történelmet, algebrát, filozófiát és esztétikát hallgatott a pesti egyetemen. Elhúzódó lábdaganata miatt hosszabb időt töltött gyógykezelésen a csehországi Jeseník – akkori nevén: Freiwaldau – közelében, Gräfenberg fürdőhelyen, ahol a híres Vinzenz Priessnitz (1799–1851) doktor hidroterápiás módszerével kezelték. Ekkor ismerkedett meg Wesselényi Miklós báróval és Lux Annával, aki Wesselényi felesége lett, majd megözvegyülvén 1851-ben férjhez ment Mocsáry Lajoshoz, aki nagy szeretettel nevelte Wesselényi Miklós két fiát. Már az 1850-es évektől foglalkoztatták a társadalmi kérdések és külön is súlyt helyezett a magyarországi nemzetiségek problémájára. Szinte Kasszandraként figyelmeztette kortársait a nemzetiségi kérdés megoldásának fontosságára, de a visszhang elmaradt, noha olyan elképzeléseket fogalmazott meg a kisebbségeknek járó többletjogokról, amelyek ma is nagyon modernül hangzanak. Elképzelhetetlennek tartotta ugyan, hogy Magyarország területén nem magyar nyelvű államalakulatok jöjjenek létre, de a magyarosítási törekvéseket is elutasította. Az 1867-es kiegyezés előkészítésében nem vett részt, Deák Ferenc politikáját megalkuvónak tartotta, és többször is kifejtette azt a véleményét, hogy Bécs kétszínű politikát folytat. A későbbi években többször is országgyűlési képviselőnek választották, sőt ő lett a Függetlenségi Párt vezére, de saját párttársai is gyakran kerültek nézeteltérésbe vele a nemzetiségi kérdés kapcsán. Utoljára a Román Nemzeti Párt képviselőjeként ült az országgyűlésben, ami sokakban nagy megbotránkozást keltett és hazaárulással vádolták meg. Az 1890-es évektől teljesen visszavonult a napi politikából, sőt időnként halálhírét is keltették.

Főbb művei:
A magyar társasélet, 1855;
Nemzetiség, 1858;
Néhány szó a nemzetiségi kérdésről, 1886;
Az állami igazgatás, 1890;
A közösügyi rendszer zárszámadása, 1902;
A válság. Vezényszópolitika. Nemzetiségi kérdés, 1905.