Kmoskó Mihály

* Illava, 1876. augusztus 29. – † Pusztazámor, 1931. április 8. / orientalista, klasszika-filológus, vallástörténész, az MTA levelező tagja

A trencséni piarista gimnáziumban érettségizett 1893-ban. 1893–1897-ben a bécsi Pazmaneumban teológiát hallgatott, 1898-ban szentelték pappá. 1899–1902 között a bécsi egyetem ösztöndíjával Biblia-filológiai tanulmányokat folytatott Bejrútban, Jeruzsálemben, majd Londonban, Oxfordban és Párizsban. 1902–1904-ben a pozsonyi Szent Márton-dóm karkáplánja volt. 1904-től 1909-ig a budapesti Központi Papnevelő Intézet felügyelője volt, közben 1908-ben a tudományegyetem magántanára lett a zsidók hellenisztikus vallás- és eseménytörténete szakán, 1910-ben pedig a hittudományi karon véglegesítették, mint az ószövetségi szentírástudomány és a héber nyelv nyilvános tanszékvezető tanárát. 1914-ben átvette a keleti nyelvek tanszékét. 1916-ban Törökországban és a Szentföldön járt azzal a céllal, hogy felmérje a lehetőségeket és előkészítse a központi hatalmak misszionáriusi tevékenységét. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején Lengyelországba menekült és az ottani katolikus körökben próbálta meg (eredménytelenül) elérni, hogy lépjenek fel a Felvidék Magyarországtól való elcsatolása ellen. 1920 őszén tért vissza Magyarországra és 1923–1929 között Pusztazámoron volt lelkipásztor.
Ezzel egyidőben egészen haláláig a tudományegyetem bölcsészeti karán a sémi filológia nyilvános rendes tanára volt. A Szent István Akadémia 1915 rendes tagjává, az MTA 1922-ben levelező tagjává választotta. Széleskörű filológiai és művelődéstörténeti kutatásai során lefordította és 1911-ben közreadta Hamurapi babilóniai uralkodó törvénykönyvét. Az 1920-as években készült el azoknak a szír, arab és perzsa forrásoknak a fordításával, amelyek az eurázsiai steppék nomád népeivel, nem utolsó sorban a honfoglalás előtti időszak vándorló magyarjaival foglalkoznak. Ez a 2000 oldalnyi szöveggyűjtemény évtizedeken át kéziratos formában létezett, 1997-ben csak részletek láttak napvilágot belőle nyomtatásban. Később újabb kötetek is megjelentek.  A magyarországi antiszemitizmus egyik ismert képviselője volt a Horthy-korszakban, ezért művei 1945 után tiltólistára kerültek.

Főbb művei:
A zsidók politikai története a hellenizmus kezdetén. Kritikai tanulmány Flavius Josephus archeológiai adatairól, 1906;
Az emberiség első írott szabadságlevele: Urukagina lagasi király reformjai, 1913;
A sémi népek ősvallásának főbb problémái, 1915;
A zsidóság Messiása s a kereszténység Megváltója, 1918;
Hogyan zsidósodott el Magyarország,1919;
Miért lett antiszemitává a magyar középosztály, 1919;
A zsidó–keresztény kérdés, 1919;
A zsidóság világuralmi törekvései, 1921;
Az iszlám keletkezése, 1929;
Mohamedán írók a steppe népeiről I-III., 1997–2007;
Szír írók a steppe törekvései, 1921;
Az iszlám keletkezése, 1929;
Mohamedán írók a steppe népeiről I-III., 1997–2007;
Szír írók a steppe népeiről, 2004.