Kerpely Antal
* Kürtős, 1837. február 5. – † Selmecbánya, 1907. július 22. / kohómérnök, akadémiai tanár, az MTA levelező tagja (1877)
A selmecbányai Akadémián tanult. 1862-től az aninai (ma: Stájerlakanina) vasbányánál mérnök, 1864-ben az oravicabányai parafingyár vegyésze, 1865-ben a ruszkabányai kohó mérnöke. Ez évben szabadalmaztatta a nyersvas kéntől, foszfortól és réztől való megtisztítására vonatkozó eljárását, amelyet Szászországban a gyakorlatban meg is valósított. 1867- ben a kisgarami vasgyár segédigazgatója, 1868-ban a pusztakaláni vasgyár építésére kapott megbízást, 1869-től a selmecbányai Akadémián a számára szervezett vas- és fémkohászati tanszék vezetője. Önálló új tárgyként ő vezette be a tüzeléstant és a vasgyárak telepítését. Szakirodalmi munkássága világhírt szerzett számára. 1880-ban szabadalmaztatta a mész- és magnezit kötésű tégla gyártási eljárását, 1884-ben új rendszerű kettős regeneratív kavarókemencéjét. 1881-ben az állami vasgyárak központi igazgatója lett.
Az elhanyagolt magyar vasművek és vaskohók korszerűsítése az ő nevéhez fűződik. Úttörő munkát végzett a kohászati szakirodalmi dokumentáció terén a Berichte über die Fortschritte der Eisenhüttentechnik c. periodikus kiadványának (összesen 29 kötet, Leipzig, 1866–1896) közreadásával. Ő vezette be az akadémián a rendszeres kohászati tanulmányutakat és hangsúlyozta a laboratóriumi munkák fontosságát. Hazánkban ő végezte az első mikroszkópos fémvizsgálatokat és szerkesztette tíz éven át a Bányászati és Kohászati Lapokat. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület 1967-ben Kerpely Antal Emlékérmet alapított, amellyel minden évben egy jelentős teljesítményt elért bánya-vagy kohómérnöknek ítélnek oda. Kilenc gyermeke élte meg a felnőtt kort. Egyik fia, ifj. Kerpely Antal (Ruszkabánya,1866. szeptember 27. – Bécs, 1917. július 23.) ugyancsak kohómérnök volt és Selmecbányán végzett az Akadémián. Sok találmánya közül a róla elnevezett forgórostéllyal ellátott gázfejlesztő készülék az egész világon elterjedt. Másik fia, Kerpely Kálmán (Oravicabánya, 1864. október 11. – Budapest, 1940. június 24.) növénytermesztő, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja volt.
Főbb művei:
A vaskohászat gyakorlati és elméleti kézikönyve I–II., 1873–1874;
Die Anlage und Einrichtung der Eisenhütten (füzetekben), 1873–1884;
Magyarország vaskövei és vasterményei…, 1877;
A vas chemiai alkata és keménysége közötti vonatkozások, 1878;
A magyar vasipar jövője, 1884
