Halmai János

* Nyitra, 1903. március 3. – † Budapest, 1973. július 23. / gyógyszerkémikus, gyógyszerészettörténész, egyetemi tanár

1921–1922-ben Bonyhádon gyógyszerészgyakornok volt, majd a budapesti egyetemen gyógyszerészi oklevelet szerzett (1925). 1927-ig vidéki gyógyszertárakban dolgozott. Tudományos pályafutását a budapesti egyetem Növénytani Intézetében kezdte. Gyógyszerészi doktorátust szerzett (1935). 1939-től a Gyógyszerismereti Intézetben dolgozott. 1942-ben egyetemi magántanári képesítést nyert. 1949-től a gyógynövény- és drogismereti tanszék vezetője, 1957-től 1971-ig, nyugdíjazásáig egyetemi tanár. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság gyógyszerészettörténeti szakosztályának alapítója. Tudományos munkássága a farmakognóziát és a gyógyszerészettörténetet ölelte fel. Főleg drogok azonosításának, értékmérésének, hamisítások felismerésének módszereit tanulmányozta, fontos szerepet játszott a gyógynövények szabványelőiratainál is. Az V. Magyar Gyógyszerkönyv farmakognóziai részének szerkesztője, s elnöke a VI. Magyar Gyógyszerkönyv farmakognóziai albizottságának. Közel száz közleménye többek között a magyar és nemzetközi gyógyszerészet nagy alakjaival foglalkozott. Több tanulmányban foglalkozott az 1848/49-es magyar szabadságharc idején működött gyógyszerészekkel, gyógyszertárakkal és a gyógyszerészet általános helyzetével. Megkapta a Kabay- (1956) és a Weszprémi-emlékérmet (1966).

Főbb művei:
A drogönellátás kérdése, 1942;
Kossuth-csillag, rénuszrudacska. Gyógynövények, növények, drogok, magyar népies és latin nevei, 1948; A gyógyszerészet és gyógyszerészek hazánkban a XIX. század első felében (kandidátusi értekezés), 1955;
Farmakognozia (Novák Istvánnal), 1963.