* Eperjes, 1874. december 24. – / Budapest, 1946. október 23. / történész, főlevéltáros
Középiskolai tanulmányait Miskolcon végezte, ahol apja vasúti hivatalnok volt. Az érettségi után papnak készült, ezért a bécsi egyetemen hallgatott hittudományt. Miután a teológia egyre kevésbé vonzotta, 1897-ben átlépett a budapesti tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára, ahol 1901-ben jogászi oklevelet szerzett. A jogi előadások mellett oklevéltani és történelmi előadásokat is hallgatott és 1907-ben e tárgyakból bölcsészdoktorrá avatták. 1899–1904 között a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának tisztviselője volt. Már ezekben az években behatóbb oklevéltani kutatásokat végzett, eredményeiről a korabeli szakfolyóiratokban (Turul, Magyar Könyvszemle, Századok, Ethnographiai és Numizmatikai Közlöny) számolt be. 1907-től könyvtárosként dolgozott, 1911-től a Székesfőváros Tanácsának levéltárosa, 1914–1935 között főlevéltárosa volt. A budai Vérmező múltjára vonatkozó levéltári kutatásai során 1913-ban megtalálta azt a térképvázlatot,
amely alapján Bartucz Lajos antropológusnak sikerült feltárnia Martinovics Ignác és kivégzett társai földi maradványait. 1913-ban egyetemi magántanárrá habilitálták, 1929-ben a budapesti egyetem rendes tanára lett.
Főbb művei:
Magyarországi könyvnyomdászat és könyvkereskedelem a XVIII. században, 1917;
Bezerédj István I-II. (Bodnár Istvánnal), 1918–1920;
A magyar jakobinusok története (In: A magyar jakobinusok emlékezete), 1919;
Ötven esztendő Budapest Székesfőváros történetéből, 1873–1923, 1925;
A történelmi segédtudományok története, 1926;
Régi pesti könyvkereskedők, 1930.
