* Eperjes, 1846. október 15. – † Budapest, 1909. szeptember 28. / nőgyógyász, műgyűjtő
Az Elischer család a XIII. században telepedett le a Szepességben. Eredetileg Oelloeschernek hívták őket, ami olajoltót jelent – ők a bányászmécsesben használt olajkeverék előállításának szakértői voltak. Édesapja, Elischer Károly az 1848/49-es szabadságharc idején a kassaiak kapitánya volt és emiatt később hosszú várfogságra ítélték. Édesanyja, Nemes Kéler Antónia, Kéler Béla zeneszerző húga volt. Eperjesi középiskolai tanulmányait követően a bécsi egyetemen szerzett orvosdoktori oklevelet 1871-ben. A budapesti egyetem kórszövettani tanszékén lett tanársegéd, 1877-ben magántanári képesítést szerzett, 1895-ben lett egyetemei tanár. 1884-től volt kórházi nőgyógyászati főorvos. Fiatal korában gyorsírással is foglalkozott, és megalakította az első vidéki gyorsírókört Magyarországon.
Híres műgyűjtőként tartották számon. Rembrandt és Dürer rézmetszetgyűjteményét a budapesti Szépművészeti Múzeum vásárolta meg. Kezdeményezője volt a budapesti Semmelweis- szobor felállításának is. Jelentős Goethe-gyűjteményét az MTA-ra hagyta. Ismert műve: A halottak elégetéséről, 1874. Fia, ifj. Elischer Gyula (Budapest, 1875. február 28. – Budapest, 1929. december 16.) röntgenológus, egyetemi tanár volt, aki Alexander Béla 1916-ban bekövetkezett halála után a magyarországi röntgenológia vezéralakja lett. Az I. világháború alatt Rózsahegyen, majd Nyitrán volt röntgenlaboratóriumot vezető hadiorvos. Az I. világháború után az 1914-ben alakult debreceni tudományegyetem orvosi karának tanszékvezető röntgenológus professzora lett. Három, nemzetközileg is jelentős eredményt ért el a szív, a vese és a gyomornyálkahártya röntgenvizsgálata terén. A röntgensugárzás nyomán kialakult rák okozta korai halálát.
