Divald Kornél
* Eperjes, 1872. május 21. – † Budapest, 1931. március 24. / művészettörténész, muzeológus, műkritikus, fotográfus, az MTA levelező tagja
Divald Károly (1830–1897) gyógyszerész és fotográfus (Selmecbánya) fia. Már gyermekkorában megkedvelte a fotózást és az utazást, gyakran elkísérte édesapját a Tátrába is. Az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. 1890-ben beiratkozott a budapesti egyetem orvosi karára, de a következő évben egy római utazás hatására érdeklődése végleg a művészettörténet felé fordult és 1891-től már a bölcsészettudományi karon folytatta tanulmányait, de örökletes hallóidegbetegsége miatt, amely teljes süketséghez vezetett, kénytelen volt abbahagyni az egyetemet és autodidakta módon képezte tovább magát. Egy eperjesi földbirtokos lányát, Dobránszky Ilonát vette feleségül, akitől két fia született: Divald György vasúti mérnök és ifjabb Divald Kornél orvos. Műkritikusként szerzett hírnevet magának, az egykori Felvidék régiségeinek, műkincseinek, tárgyi emlékeinek megmentésével és múzeumokba szállításával, valamint fotódokumentálásával. Előszeretettel nevezte magát „műtörténeti detektívnek”, az utókor emlékezetében a „Szentek fuvarosaként” él tovább. 1911-ben lett az MTA levelező tagja. Szakcikkeit és szakkönyveit saját nevén, szépirodalmi műveit Tarczai György álnéven közölte.
Főbb művei:
A felső-magyarországi renaissance építészet emlékei, 1900;
A régi Buda és Pest művészete a középkorban, 1901;
A sárospataki vár, 1902;
Budapest művészete a török hódoltság előtt, 1903;
Szepes vármegye művészeti emlékei I-III., 1905–1907;
Magyarország csúcsíveskori szárnyas oltárai I-II., 1909–1911;
Felvidéki séták, 1926;
Magyarország művészeti emlékei (angolul is), 1927; A magyar iparművészet története, 1929.
