* Berzevice, 1853. június 7. – † Budapest, 1936. március 22. / politikus, történetíró, művészettörténész, az MTA elnöke.

Berzeviczy Tivadar fia. Gimnáziumi tanulmányait Lőcsén, a jogot előbb a kassai jogakadémián, majd a budapesti egyetemen végezte. Doktori címe megszerzését követően Sáros vármegyében volt szolgabíró, majd az eperjesi jogakadémia tanáraként politikatudományt, közgazdaságtant és jogtörténetet oktatott. Később országgyűlési képviselő, 1903–1905-ben vallás- és közoktatási miniszter. Eközben képviselőházi tag is volt (1910–1911-ben elnöke az országgyűlésnek). 1896–1920-ban az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának alelnöke, majd elnöke volt. 1927-ben a felsőház tagja lett. 1905-től haláláig ő volt az MTA (leghosszabb ideig regnáló) elnöke. 1932-től a Magyar Pen Club elnöke. Közéleti és politikai szerepvállalása mellett tudományos munkásságot is folytatott. Fő művének Az abszolutizmus kora Magyarországon című. négykötetes munkáját tartják (I. – 1922, II. – 1926, III. – 1932, IV. – 1937).

Főbb művei:
Közművelődésünk és a harmadik egyetem, 1894;
Az ismeretterjesztés eszközei az iskolán kívül, 1897;
A középső Felvidék szerepe tudományosságunk történetében, 1901;
A cinquecento festészete és szobrászata, 1906;
Régi emlékek, 1907;
Gr. Széchenyi István, 1907;
Beatrix királyné (1458-1508), 1908; Az olasz renaissance. A renaissance Magyarországon, 1912;
A két Eötvös, 1929.