* Rimaszombat, 1826. augusztus 26. – † Budapest, 1904. november 6. / orvos, a magyarországi ortopédia egyik elindítója, az MTA levelező tagja (1868)

Középiskoláit Osgyánban és Rozsnyón végezte. Lőcsén bölcsészetet és ev. teológiát hallgatott. Ennek befejezése után mint honvéd főhadnagy részt vett az 1848/49-es szabadságharcban. Utána a pesti egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott; 1855-ben doktorált, majd 1856-ban sebésztudori és szülészmesteri oklevelet szerzett. 1855–1858 között Balassa János professzor tanársegédje volt. 1864-ben magántanári képesítést nyert, 1869-ben megnyitotta negyvenágyas „sebészeti és testegyenészeti [ortopédiai] magángyógyintézetét”, melyet később az első budapesti vízgyógyintézettel bővített. Ennek haláláig igazgatója volt. A magyar ortopédia és ortopédsebészet megalapítója, a gyógytorna magyarországi kezdeményezője és hazai szaknyelvének kialakítója. Ortopédiai szakirodalmi munkásságot is kifejtett. Intézete munkájáról évi jelentést tett közzé (A budapesti sebészi s orthopaediai magángyógyintézet I–VII. évi működésének eredménye. I–VII., Gyógyászat, 1860–1866). Orvostanhallgató fia, Batizfalvy Béla 1884 januárjában öngyilkos lett.

Főbb művei:
Utasítás a madarak, emlősök, hüllők és halak kitömésére és fenntartására, 1853;
Növénytan, vagy a növénygyűjtésnek és növényszárításnak egyszerű módja, 1853;
Házi gyógytestgyakorlat, 1857;
Gyakorlati testegyenészet, 1867;
A gerinczoldal-görnye kóroktana, 1873.