Barta György
* Poprád, 1915. október 29. – † Budapest, 1992. október 21. / geofizikus, meteorológus, egyetemi tanár, az MTA tagja (1982)
Apja halála (1918) után a család Kispestre költözött. Az itteni Deák Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1933-ban. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939-ben szerzett matematika-fizika tanári oklevelet (1947-ben Debrecenben avatták bölcsészdoktorrá). Első munkahelye az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben (OMFI) volt. Az Intézet munkatársaként Réthly Antal igazgató javaslatára az Országos Ösztöndíj Tanács 1941–1942-ben németországi és dániai földmágnességi obszervatóriumok tanulmányozására biztosított számára lehetőséget. Hazatérése után az ógyallai obszervatóriumban Marczell György vezetésével a földmágnességi megfigyelésekkel és a szolgálat fejlesztésével foglalkozott. 1943-ban Észak-Erdélyben mágneses területi méréseket végzett. 1947-ben az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet kikérése alapján részt vett a Pálháza környéki sókutató munkában. 1948-ban Réthly Antal igazgató megbízta a földmágnességi szolgálat újjászervezésével, tekintve hogy Ógyalla ismételt elcsatolásával az országban megszűnt a földmágnesség vizsgálata. Barta ekkor Budakeszin létesített földmágnességi vizsgáló állomást, amely 1955-ig működött e helyen. 1949-ben elkészítette az ország földmágneses alaphálózatát és eredményes kísérleti méréseket is végzett. 1950. szeptember 1-jével az OMI lemondott a földmágnességi vizsgálatokról (az Intézet nevéből is ekkor került ki a földmágnességi szó) és e terület átkerült a Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézetbe.
Barta György is távozott a Geofizikai Intézetbe, ahol osztályvezetői beosztást kapott. Földmágnességi kutatási eredményeiért 1952-ben a műszaki tudomány kandidátusa, 1956-ban pedig a műszaki tudomány doktora fokozatot nyerte el. 1970-ben a MTA levelező, majd 1982-ben rendes tagja lett. 1971–1985 között az ELTE Geofizikai Tanszékének vezetője volt, mint egyetemi tanár. 1953–1954-ben a Tihanyi Geofizikai Obszervatórium tervezésével foglalkozott. 1960-ban létrehozta a bajai, majd a nagycenki mágneses obszervatóriumokat. Jelentős munkát fejtett ki a hazai tudományos eredmények nemzetközi terjesztésében. Tudományos munkásságának kiemelkedő, maradandó értéke a földmágneses tér szekuláris változásában felismert 44 éves periódus, melyet sokoldalúan analizált és fizikai magyarázatára több elgondolást dolgozott ki. Később bekapcsolódott a gravitációban jelentkező szekuláris változások vizsgálatába is, és kezdeményezte a gravitációs állandó pontosabb meghatározására irányuló – azelőtt Eötvös és tanítványai által végzett– mérések új módszerrel való folytatását. Megállapította továbbá, hogy a mágneses évszázados változásnak van egy kb. fél évszázados periódusú ún. szuperponált hulláma. Előállította a geoidot mint két forgásszimmetrikus alak összegét, és ebből a Föld belső magjának aszimmetrikus helyzetére következtetett. Elválasztotta a Földalakban a mélyről származó és a felszíni tömeg-inhomogenitások hatását. Számos tudományos társaság és bizottság munkájában vett részt. Alapító tagja volt a Magyar Geofizikusok Egyesületének. Két önálló könyve, több tankönyve, közel 100 tudományos dolgozata és sok népszerűsítő cikke jelent meg. 1966-ban Eötvös Emlékéremmel tüntették ki. A Magyar Meteorológiai Társaság Steiner Lajos Emlékéremmel jutalmazta (1975). 1973-ban Állami Díjat kapott. 1977-ben a Gauss Érem, 1984-ben a Humboldt Érem tulajdonosa lett. Nevéhez fűződik a COSPAR 1980. évi ülésének megrendezése és lebonyolítása.
Főbb művei:
Egy új mérlegrendszerű légnyomásíró szerkezete (Az Időjárás), 1946;
A földmágnességi erő vízszintes összetevőjének és lehajlásának változása Erdélyben, 1947;
A földmágneses tér évszázados változásának 44 éves periódusáról (doktori értekezés), 1954;
A földmágneses tér évszázados változásának longitudinális és transzverzális effektusa, 1958;
A Föld erőtereinek évszázados változásáról és torzultságáról (akadémiai székfoglaló), 1971;
Kozmikus fizika (egyetemi jegyzet), 1979;
A földmag néhány sajátsága a Föld erőtereinek vizsgálata alapján (akadémiai székfoglaló), 1983;
Értekezések, emlékezések, 1984.
