Tudom, hogy csak elírás lehet az évszám ebben a köszöntőben. Hogy ő 70? Ugyan már, annyi energia és tetterő van benne, amely akár egy java korombelinek is a becsületére válna. Ugyan most műtötték és még csak lábadozik, de gondolatai már messze szárnyalnak, tele van tervekkel, szinte lerepül a kanapéról. A Kulcsár Tibor- és Városdíjas Sebők Valéria január elsején ünnepli kerek jubileumát.
Ha az emlékeim nem csalnak, először Nagymegyeren találkoztunk, még valamikor a kilencvenes évek végén egy nyári szabadegyetemen, ahol Somos Béla budapesti kollégámmal a határon túli magyar irodalmakról tartottunk előadást. Az elkövetkező években aztán munkatársak lettünk a Csemadok Rimaszombati Területi Választmányán, s a baráti munkakapcsolat a későbbiekben is megmaradt.
Bár elsőgenerációs értelmiséginek számít, talpraesett, örökmozgó génjeit nagyszüleitől örökölte. Mondták is rá a szülei: megy már megint, mint Balogh nagyapja. Egyik nagyapjának cséplőgépe volt, a másik viszont bíró is volt, édesanyja a helyi nőszövetséget is igazgatta hosszú éveken át. Valéria a helyi alapiskola után előbb a füleki gimnáziumba, majd a Teleki házaspárt követve Nyitrára, pedagógiára került. Talán nem véletlen, hogy pedagógus lett, hisz remek tanárai voltak. Még Simonyiból emlékszik Kovács tanító bácsira, akinek unokája Kovács Zsuzsa, a budapesti Operettszínház sztárja. „Még emlékszem, amikor a művésznő első férjével, Szörényi Leventével lejárt Simonyiba a nagyszülőket látogatni” – mondja. Mivel már Simonyiban ott volt minden megmozduláson, még balettet is elkövettek, a füleki gimi esztrádcsoportjában is bérelt helye volt, ahogy a JUGYIK-ban is. Tanítani Egyházasbáston kezdett (bizony, akkor még teljes szervezettségű iskola volt), innen került Rimaszécsre, ahol 17 évig tanított, s némi módszertani kitérővel került az akkor alakult Ferenczy István Alapiskola igazgatói székébe. Kérdezem, vannak-e kedvenc tanítványai – de erre nem szívesen válaszol. „Sokan vannak, nem szívesen hagynék ki valakit” – mondja, de azért előkerül jó pár név így is a tarsolyából. „Csak meg ne írd, mert agyoncsaplak” – fenyeget meg, s ugyan ki merne neki ellentmondani. Amikor Nagymegyeren találkoztunk, már javában igazgatóskodott a Ferenczy István Alapiskolában, s ez a nagymegyeri találkozás megszabta a közös útjainkat is. Pár közös év a Csemadok Rimaszombati Területi Választmányának az élén, ahol minden komoly és kevésbé komoly vitáink ellenére maradandó dolgoknak lehettünk a részesei (PLIKK, Ferenczy István Képzőművészeti Verseny, ERESZ, Dobré slovo, a Tompika jelentős átalakítása), miközben tanított Feleden, majd egy évig levezetésképpen igazgatta a Tompa Mihály Református Gimnáziumot is. Miután papírt kapott arról, hogy nyugdíjas (ma sem értem, hogy tudta ezt elintézni), a feledi Kistérségi Oktatásügyi Hivatal vezetője lett, s egyszemélyes intézményként máig is lót-fut, konferenciákat, találkozókat, versenyeket szervez. Közben évekig Zsípen éltek, majd 1980-ban beköltöztek Rimaszombatba. Attila fia követte a tanári pályán, s később a Tompa Mihály Református Gimnáziumban az igazgatói poszton is.
„Tudod, voltak nagyon szép és kevésbé szép élményeim is, de a tanáraim meghatározták az én pályámat is. Jó volt a Ferenczy István Alapiskolát igazgatni, de nagyon rossz volt, amikor városi képviselőként végig kellett néznem az iskola jogalanyiságának a megszüntetését.” – s miközben mondja, szinte a levegő is megdermed körülöttünk.
A tanítás és a Csemadok mellett évekig presbiterként is állta a sarat, ahogy a Polgári Ügyek testületében is, ahol ő képviselte a magyar szót, s neki köszönhettük, hogy akadtak még a Városházán kétnyelvű rendezvények.
Amit talán a legjobban irigylek tőle, mindig naprakész. „Most, hogy a térdműtét után lábadozok, több időm jut a tévére. Épp a napokban láttam a Blahalouisiana együttest. Utána nézhetnél, ha már Blaha Lujzát is belekevertek” – mondja, és alig fél óra alatt több tucatnyi tervet sorolunk fel, amit mind meg lehetne valósítani. Bár még mankóval jár, a téli és tavaszi konferenciák és rendezvények már mind előkészítve. S ne feledjem, alig létező szabadidejében három rakoncátlan tündéri unokájával foglalkozik.
Sebők Valéria, aki az elmúlt években sok-sok munkája elismeréseként megkapta a Városdíjat, ahogy a Kulcsár Tibor-díjat is. De félreértés ne essék, ezek csak egy életpálya közbeeső állomásai, amelynek a vége még távcsővel sem látható.
„Hónapok óta csalogatnak az Operettszínházba az Abigélt megnézni, amelyben Kovács Zsuzsa is játszik. Mit szólsz, érdemes volna elmenni, nem szeretem ugyanis, amikor a sokadik bőrt húzzák le egy-egy remekműről” – kérdezi, de választ nem vár, s csak idő kérdése, hogy botját eldobván, mikor kerekedik fel.
S mielőtt – megköszönvén a gömöri közösség nevében is az elmúlt évtizedeket, amelyet a közösség érdekében köztünk töltöttél –, zárnám soraimat, hadd adjam át öreg barátod, Somos Béla születésnapi üdvözletét. Az Isten éltessen még köztünk sokáig!
Juhász Dósa János
