Kamocsai Gál László: „Gyermekkorom boldog idejében…”
(Az élet továbbadása, születés, névadás, keresztelő és korai gyermekkor Kamocsán)

Az elmúlt évben egy rég dédelgetett álmom vált valóra, amikor sikerült lej egyeznem és így megörökítenem az elkövetkező nemzedékek számára a párválasztás és lakodalom kamocsai szokásait. Most a folytonosság elvét követve a gyermekvállalás, gyermekvárás, születés, utónévválasztás, keresztelő és korai gyermekkor egyes mozzanatait szeretném lejegyezni a tanköteles korral bezárólag.
Ahogy a lakodalmas rigmusban elhangzik: „Sok szerencsét, gazdagságot, esztendőre apróságot”. A kívánság, ha beteljesült és a baba besikeredett, „szerelemgyerek”-nek mondták. Már az előző kis esküvői írásomban is lejegyeztem, hogy a fiatal menyecskétől várták a jövő zálogát, az örököst, a gyereket, ugyanis a paraszttársadalom működése is a folytonosság elvén alapult. Amikor az idősebb generáció tagjai – a nagyszülők – kiöregedtek a határban végzett munkából, helyüket átvette az őket követő nemzedék. A fiatal menyecskék már 16 – 17 évesen megszülték első gyermeküket, akit még 9, 10, 12 gyermek követett a sorban. A terhesség az egyszerű szemérmes parasztemberek között nem volt beszédtéma és említést se tettek róla, amíg az anyán nem látszott, hogy „állapotos” és mivel a „terhesség nem betegség”, az asszonyok legtöbb esetben, amíg csak bírtak dolgoztak, sokszor akár a szülés napjáig is. Nagyanyám, Szabó Gyuláné Lukács Gizella (1923-2008) elmondása szerint még Janka leánya születésének (1950) estéjén is takarmányrépa levélért (burgungya) volt kint a „portába”, amit „lazsnakban”, a hátán gyalog cipelt haza. Éjjel pedig megszülte a 4200 grammos leányát. A szülésnél a bábasszony segédkezett, aki abból, hogy „mikor mozdút meg a gyerek” számította ki a szülés hozzávetőleges időpontját, „nem nagy feneket kerítve a dolognak”. Úgyis „ha a könne megírik elégyün” – tartotta a mondás. Ha valaki „ráhúzott” a kiszámított időre – fia lesz. A születendő gyermek neméről, 3D ultrahang nem lévén, az asszony hasának állásából következtettek: ha az asszony hasa fönt van és hegyes – fia lesz, ha lent, kerek és széles, akkor lánya lesz. Ha az asszony arca a terhesség alatt „megszípűt” – fia lesz, ha „fótos vagy peccedt” akkor leánya lesz, mert a „jány evesz az anyj a szípsígíbű”. Hogy hányszor teljesedett be a megfigyelésen alapuló mondás, arról nem maradtak lejegyzett adatok. Végtére úgyis azt mondták:
„Ha gyerek ha jány, csak egíssíges legyen”. A terhesség ideje alatt, annak is főleg az első felében, az állapotos asszonynak nem volt szabad semmit igen megcsodálni (állatot, fogyatékos embert), nehogy „ráfeledkezzen” és neki is olyan szülessen. Arra is vigyáztak, hogy a várandós anyát „valami ne írj e”, nehogy elessen, vagy a fáról valami gyümölcs ráessen, kutya harapja meg, vagy „pocik” (egér) ráfusson és odakapjon, mert az anyajegy formájában meglátszik az újszülöttön, „örökös jele marad”. Ha tudták valakiről hogy „állapotos” és olyan helyre ment be, ahol főztek, vagy éppen ettek, megkínálták az ételből „mer ha kívánós vót, nehogy emennyen a Péterkéje”.
Amikor a terhes asszony érezte a baját, „minden órás vót” és elfolyt a magzatvize, rögtön tettek fel vizet forralni, és küldtek a bábasszonyért, akinek a XIX. század végétől Pesten, 6 hetes, majd a 20-as évektől 6 hónapos szülésznői tanfolyamot kellett végeznie, és az ott elsajátítottakból sikeresen vizsgázva kaphatta meg a „szülésznői igazolványt”.

Hibát talált?

Üzenőfal

• E-mail címe
• Üzenet
• CAPTCHA

Uploading files please wait, may take up to 5 min.