Számos kiállítás, kiadvány emlékezett meg az 1914 és 1918 közötti évekről. „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!” – II. Vilmos német császár indította így útnak katonáit az első világháborúba, ahogy annak idején nevezték: a „nagy háborúba”. Nemcsak ő, valószínűleg az összes résztvevő nemzet úgy hitte, hat hónap alatt véget érnek a hadműveletek, ám az 1914 szeptemberében kirobbant konfliktus négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett, és három kontinensen több mint tizenötmillió ember halálát okozta.
Hetény község lakosai is megérezték a háborút. Sok férfi vonult be katonának, akik leveleikben értesítették családjaikat hogylétükről, a háborús eseményekről. Birtokunkba került több ilyen fénykép, levél és képeslap is. Kocsis András harctéri iratai – naplófeljegyzései, Zajos Ernő előkerült jegyzetei, Péczi István az első világháború idején íródott versei, az ükunokák visszaemlékezései és eredeti fényképes dokumentumok alapján állítottuk össze munkánkat.
Kocsis András 1877. december 27-én született Hetény Fő utcájának egyik házában. Szülei korán meghaltak, így Őt az udvarukban lakó gyermektelen Udvaros Sára nevelte fel. Hat elemit végzett, egyszer járt ismétlőbe is. 1902-ben nősült. Felesége Berényi Julianna ekkor 18 éves volt. Házasságukból 3 gyermek született: Klára 1905-ben, András 1911-ben és Miklós 1919-ben.
Klára lányuk férjhez ment Hencz Balázshoz 1925-ben, meghalt 1945-ben, amikor is egy orosz golyó eltalálta. Miklós fiuk az orosz fronton halt meg 1944. február 22-én. András fiuk 1989-ben halt meg, az Ő családjától kaptuk a dédpapa emlékeit.
A Kocsis család a tehetősebb családok közé tartozott. 10 kataszter hold földjük volt: Székháton, Szőlök fölén, Öregtagon, Alsóhosszún, Faluhelyen, Zsitvaparton, Homoktagin, Kertekalján, Vaskapun, Zsellértagon, Középdűlőn, Szőlőlábon és a Koczkáson. Erdőrészük is volt, innen engedéllyel fát vághattak ki. Télen András bácsi komolyan citerázott, felesége pedig azsúr kézimunkákat készített.
A háború kitörésének hírére Kocsis András is berukkolt. 1914. augusztus 2-án Tatára ment, de ekkor sokan volt, hazaküldték. A másodszori sorozáson járt sikerrel. Augusztus 24-én már Tatán maradt, s innen vitték a Szerbiai harctérre. Novemberig a harcolt, mikor is tífuszban megbetegedett. Zavidoviciben került kórházba, innen Zágrábba majd Veszprém kórházába került. December 20-ra gyógyultnak nyilvánították. A Szemináriumi Tartalék kórházban maradt ápolónak 1916. január 18-ig. Az itteni ápolási tapasztalatait is megírta naplójában.
Fontosnak tartja a mosakodást, még a háborús időszakban is. A katonáknak kiemelten fontos, hogy legalább havonta egyszer tetőtől talpig lemosakodjanak, mert, mint ahogy írja:”….hogy a téli meleg ruha alatt az izzadságot lemosni, mert ott terem többször a legnagyobb nyavalya csíra, amint az ember dolgozik és kijön belőle a rossz nedvesség és a meleg ruha által a levegő nem fér hozzá, hanem visszamegy a testbe és ebből keletkezik az úgynevezett bacilusok, amit sok ember nem vesz észre, hogy mitől van baja.” Ebben a részben a lábmosásra külön kitér, melyet heti rendszerességgel kellene végezni, azt is legalább kétszer egy héten. A lábmosás a lábat könnyűvé és gyorssá teszi, a vért jobban mozgatja, mozgásba hozza, ezáltal a hasogatást, a fejfájást elhárítja. Ez a testápolás lényege. Elmondhatjuk, hogy már 100 évvel ezelőtt is felismerték az egészség megőrzésének lényegét, melynek alapja a higiénia. Ezeknek a tanácsoknak a betartása segíthet a tífusz megelőzésében is. A tífusz egy olyan fertőző betegség, amit a ruhatetűben élősködő sejtparazita terjeszt. A kórokozó a melegre és többféle vegyszerre is igen érzékeny, ezért fontos a ruhánk tisztántartása is.
Gyógyszert is ajánl a betegségek ápolására. A tífusz ellen a Piramidon gyógyszert. Külön említi a csúz és a hasogatás betegséget. A csúz a mozgásszervek leggyakoribb megbetegedése. Ez a fájdalom az ízület megmozgatására megszűnik. Kámforos spiritusszal be kell dörzsölni azt a helyet, mely fáj, s mindig a törzs felé kell dörzsölni a vért. Az orvosság neve Ligniment Valabit. Megtaláltam a mai formáját – liniment balzsamként többfélét, mely egy régi jól bevált recept alapján készült és valóban izomfájdalmak gyógyítására szolgál, állítólag izlandi algakivonatot tartalmaz. A hasmenésre az Opirim cseppeket és meleg téglát a hasra, mely nagyon jó a hasgörcsökre. A borogatás mint gyógymód, évszázados hagyományokkal rendelkezik, manapság azonban divatjamúlt módszernek tartják, pedig sok betegség számos tünetének kezelésében hatékony segítséget jelenthet, így görcsök oldására is kiváló.
Naplója további részében kitér az egészséges táplálkozásra – lehet naponta egyszer jóllakni, de lefekvés előtt csak üres teát igyon az ember – rum nélkül, mert az nagyon pihenteti a gyomrot. A dohányzásnál is mértékletességre inti az embert, de dohányozni csakis evés után szabad, mert segíti az emésztést.
A kórházi ápoló munka után ismét a harctérre indult. Először Pozsonyba került az összes őrkülönítmény gyűjtőosztagába, majd Esztergomba. Itt a fogolytáborban dolgozott a gyengélkedőn. 1916. Július 5 – én kiment Boszniai Zelicsére – Tucsepi mellett, következik Begov Honba, majd Granica. Versei között találtam kettőt is, melyben a helyet, ahol szolgált említi: „Trebenyica partján beszédes az éjjel, ércmadarak járnak, szállnak szerteszéjjel…”, és „A Drina partján erre beszédes az éjjel, harctereket járó gyors iramú széllel…” A Drina folyó Montenegró, Bosznia-Hercegovina, valamint Szerbia területén található; a Száva leghosszabb mellékfolyója. A versben leírja, hogy sok jó barátja halt meg a harctéren, kikre emlékezik.
Barátai voltak: Dömötör Antal, Győr megyéből, Pázmánd községből, Kuruc István esztergomi cipészmester, Ertli János tatai lakos és Bódi József , akinek még a pontos címét is tudjuk: József a Komáromi utca 74 szám lakott Tatán.
A sok szenvedés közepette lejegyezte naplójába, kéri a Jó Istent, hogy gyors halált adjon néki, vessen véget már a lassú szenvedésnek. Kocsis András szerencsésen hazakerült a háborúból, de nem sokáig élvezhette a békét, 1949-ben halt meg, felesége Julianna pedig 1951-ben.
Csintalan Dezső 1917. júniusában üzent édesanyjának. Az olasz fronton megsérült, leszakadt az egyik füle, hadikórházba került. Lábadozáskor írt haza. A képeslapot ükunokájától kaptuk.
Péczi Lajos ükunokája is fényképpel segítette munkánkat. Az üknagyapa szintén az olasz fronton harcolt, de ellentétben Csintalan Dezsővel, ő ott halt hősi halált. Péczi István szanitécként volt az olasz fronton. 1918-ban jött haza 14 napra látogatóba, ekkor hozta magával verseskötetét. Vissza már nem vitte, mert úgy gondolta, nemsokára vége a háborúnak. Így is lett, de ezt sajnos már nem érhette meg. Egy gránát szétszakította. Katonatársai mondták el a családnak, később pedig tanúsították, hogy a család kaphasson özvegységit.
Ezen emlékek megőrzésével állítunk mi emléket az Első világháború hősi halottainak.