A farsangi időszak népszokásai közül mára a fánksütés és a jelmezes felvonulások maradtak meg leginkább. Hogy ez az időszak „a Nap elgyengülésének ideje” volt a középkori néphiedelemben, feledésbe merült. Pedig ezzel magyarázható a jelmezes felvonulás, a zajok, a boszorkánybábú égetése is, hiszen mindez a fény csökkenésével előbújó ártó lények, boszorkányok elüldözését volt hivatott megvalósítani; ezért sok helyen tüzes kereket görgettek, nagy máglyákat raktak, mert úgy hitték a tűz ereje, segíti a Napot, hogy újra erőre kapjon.

A Felvidéken a dőrejárás és a bőgőtemetés még ma is gyakorolt szokás. A farsangi szokások talán legismertebbje a mohácsi busójárás, melynek idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság. A farsangi idő végéhez, pontosabban a tél temetéséhez kötődik a kiszebáb égetése is. A babona szerint a kiszebáb égetése megszabadítja az embereket minden bajtól. Ma már csak elvétve találkozhatunk a „kiszézéssel”, azaz azzal a szokással, hogy a gyermekek kiszebabát és zajkeltő szerszámokat készítenek, a fő térre vonulnak, és a vonulás közben hangosan zörgetik szerszámaikat és télűző rigmusokat kiabálnak. pl. Kisz, kisze haj! Elűzzük a betegséget, behozzuk az egészséget, haj! A vonulás a téren felállított máglyánál ér véget, ahol az összegyűlt személyek gondűző cédulákat tűznek fel a kiszebabára, majd bedobják a tűzbe. A papírokra azt írják fel, hogy ki mitől szeretne megszabadulni. A máglya elhamvadásáig tavaszköszöntő versikéket és dalokat énekelnek.

A szokásról szól Varga Imre költő Kisze-dal c. verse:

„Forogjunk csak, drága társak!
Bő tűzzel a máglya ég.
Meglocsoljuk szent olajjal,
körbejárjuk sok óhajjal.
Lám, a lángja mily magasan –
égig ér.

(…)

Forogjunk csak, drága társak!
Bő tűzzel ha tűz a nap.
Rongyos kiszénk belehányjuk,
emésztődjön, nem sajnáljuk,
Legyen nyarunk teljes fényű
és szabad.”

Fotó: csaladiiranytu.hu