Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet - Dunaszerdahely
Maďarský osvetový inštitút na Slovensku, n.o. | Hungarian Cultural Institute in Slovakia | Dunajská Streda
a CSEMADOK szakmai háttérintézménye, a Felvidéki Magyar Értéktár kezelője

Újváry László

Újváry László (Csemadok Életműdíj) - 2009

Magyar Kultúra Napja 2009

Egy végtelenül naiv ember – Újváry László (Juhász Dósa János)

Amikor jött a felkérés, megpróbáltam visszaidézni őt az emlékeimben. De nem emlékszem rá, hogy mikor ismertem meg. Csak úgy észrevétlenül megjelent és elvegyült az életemben. Valószínűleg egy szavalóversenyen találkoztunk, keresgetem reménytelenül a közös pontokat. Azt tudom,hogy annak idején alapítói voltunk egy versmondó egyesületnek, ahol mindenáron szerettek volna belőle elnököt faragni. De sikertelenül, ugyanis nem állt kötélnek. A posztot aztán rám tukmálták, nem sok sikerrel. Ma már az egyesület sem létezik, legfeljebb a belügyminisztérium jegyzi még valahol.
Újváry László, akiről ez a laudáció szól, szerencsés ember. Tudom, hogy most sokan felhördülnek, s megvádolnak azzal, hogy nem ismerem az érintett életrajzát, amely tele van meghurcoltatásokkal, keserűpillanatokkal, vissza nem adható, ellopott termékeny évekkel. Nem lett belőle színész, ahogy kamaszfejjel tervezte, s nem lett belőle színházigazgató sem, ahogy a hatvanas évek forgatagában egy röpke pillanatra már beleélhette magát. Sőt elveszett az iskolaigazgatói poszt, a tanári állás, s még a puszta egzisztencia is végveszélybe került. Holott akkoriban elsődleges volt a munkához való jog. Maradt a sofőrködés és a benzinkút. Tizenhat évig. Mégis Újváry László, Laci bácsi csodálatos éveket élhetett át az oroszkai, a garamszentgyörgyi és a csatai iskolában, ahol még meggyújthatta Gárdonyi Géza fáklyáját. Ahol a tanítói állás még komoly rangot jelentett, amikor a falu még közösségként működött, s a tanítót családtagként fogadták. Hány Laci bácsihoz hasonló megszállott pedagógus működött akkoriban, akikről mi már nem is tudunk, nem is hallottunk. Ahhoz ugyanis meg kellett volna őriznünk a történelmünket, s feljegyezni az utókornak okulásul. Pathó Károlyok, Kulcsár Tiborok, Veres Jánosok, Danis Katalinok, Tamás Aladárnék próbálták meg megőrizni és megőriztetni a magyarságunkat, akik nemcsak tanítottak,hanem színpadot és énekkart vezettek, s nekik köszönhető, hogy még mindig annyian hűek maradtunk elődeink nyelvéhez és kultúrájához.
Újváry László megjárta a poklok poklát is, amikor a normalizáció éveiben évtizedekre elhallgattatták, s egyetlen bűne magyarsága volt. S tudjuk, hogy a nacionalizmus nem rendszerfüggő, s ugyanazt a célt követte akár 1918-ban, akár 1945-ben, s ugyanezt teszi napjainkban is. Ahogy nem rendszerfüggőaz emberség sem. 1990-ben látszólag rehabilitálták, s a benzinkutasságot ismét felcserélhette az igazgatói állásra. De gyorsan kiderült, hogy az emberek mit sem változtak. A látszólagos egyenlőség diktatúrájából átléptünk a pénz birodalmába. S elkezdődött a versenyfutás a lelkekért, s még inkább a magyarságunkért. Amíg a diktatúra és az internacionalista nemzetköziség jegyébenlezárt határok összekovácsolták a nemzeti kisebbségeket, a szabadnak hitt világ újból tág teret adott a sovinizmusnak, s a kisded lelkek ismét mások ellenében próbálták-próbálják meghatározni önmagukat.
Léva, Újváry László szeretett városa 1945 után még közel 80 százalékos magyarsággal büszkélkedhetett. Ma már lassan a 10 százalék is csak foggal-körömmel tartható. S nem vigasz a még kitartó lévaiak számára az sem, hogy a többi felvidéki magyar város sincs kedvezőbb helyzetben. Mint oldott kéve, széthull lassan nemzetünk.
Feladni persze mégsem szabad. Igaz, ehhez a hithez ma már végtelen naivitás szükségeltetik, szisziphoszi hit, de Újvári László soha, egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy az a bizonyos kő egyszer csak felér arra a csúcsra.
Ha már nem lehetett profi színházigazgató, s nem lépett a világot jelentődeszkákra sem, mégis megadatott számára a színpadon való létezés, s a nyolcvanas években a lévai Bárka Színpadon több felejthetetlen előadásnak lehetett részese. S talán nem véletlenül választotta előadásainak hőseiül Tótékat, Hoppárézimit, Kolhaas Mihályt, Noét vagy a Galopp a vérmezőn ezredesét. Mintha ezekben a sorsokban is picikét a saját maga által végigjárt utat élte volna végig, a hatalom által kiszolgáltatott és sárba taposott, de mégis felemelt fejjel az Úr előtt büszkén álló nagybetűs Emberét. Az ember ugyanis tényleg nem arra született, hogy legyőzzék.
Újváry László, Laci bácsi tényleg szerencsés ember. No, nem azért, mert felvidéki magyarságunktól eltérően neki már megírták az életrajzát, s Csáky Pál dokumentumregénye által egy sokat megélt kisebbség elé is tükröt tart, hanem mert szelíd naivitásában is meg tudta őrizni egy közösségbe vetett hitét, amely mindennél, még a családjánál is fontosabb vezérfonálnak bizonyult.
S mi, akik itt vagyunk, s ünnepelni jöttünk, még szerencsésebbek vagyunk, hogy egy rendkívüli embert köszönthetünk, aki a maga szerénységével csak így fogalmaz, összefoglalva a maga mögött hagyott évtizedeket: „Álmaink voltak, energiáink, nekifeszüléseink. Hiszem, hogy a meghatározó percek nem vesznek el az emberek életéből. Hiszem, hogy volt értelme egy jobb világ reményéről álmodozni. Megpróbáltunk emberek maradni egy bonyolult évszázadban – s ma is úgy gondolom, hogy nem volt kevés”.

KategóriaCsemadok Életműdíj
TelepülésLéva [Levice]
Év2009
Rövid URL
ID39395
Módosítás dátuma2020. június 12.

Hibát talált?

Üzenőfal