Tőzsér Árpád

* Gömörpéterfala, 1935. okt. 6. / költő, irodalomkritikus, irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő, műfordító

Komáromban érettségizett (1954), másfél évig szülőfalujában tanított, majd a po.-i Ped. Főiskolán magyar–szlovák szakos tanári oklevelet (1960), a Komenský Egyetemen bölcsészdoktori címet (1975), később pedig PhD (1998) fokozatot szerzett. – Katonai szolgálatának letöltése után (1960 és 1965 között) a Hét, 1965- től az ISZ szerkesztője, 1971-től a nyitrai Ped. Főiskola adjunktusa, 1976-tól 1992-ig a Madách Könyv- és Lapkiadó szlovák irod. szerkesztőségének a vezetője volt. A Komenský Egyetem Magyar Tanszékén előbb óraadóként (1991/92), majd 1992 szept.-től nyugdíjaztatásáig (2002 febr.) egyetemi adjunktusként működött. Ezt követően uo. óraadó oktató-tanár. 1992 jún.-tól 1996 jún.-ig az ISZ főszerkesztője.

Költőként a Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) c. antológiában mutatkozott be. 1958 őszén az ISZ 1. száma Fábry emlékezetes bevezetője mellett az ő versét (Férfikor) közölte. Első jelentkezésében Fábry Zoltán „a világgá tágulás pattanó dinamikáját” érzi. Nemcsak a világtudat, hanem a nyelvhűség is nála a legerősebb. Első kötetének, a Mogorva csillagnak (1963) verseit a Férfikor cselekvő, programalkotó hangja hatja át. Koncsol László később úgy tekint rájuk, mint a „csehszlovákiai magyar írásbeliség alapszövegeire”. Az Adyra emlékeztető „sátános” hangvétel mellett T. szemlélete az analitikus látásmóddal gazdagodott, s az „illyési józan tárgyilagosság” (Görömbei) ösztönzésére képisége gazdagabbá, világlátása árnyaltabbá válik. Szerelmi lírájában a népköltészeti minta elemei is megjelennek. Második, Kettős űrben (1967) c. kötetének verseit a „mindenséggel mérd magad” József Attila-i igénye feszíti. T. számára sorsértelmező látomássá nő a falusi árvíz látványa (Fut a Csallóköz), s a Vydrica 5. is a számvetés és az önvizsgálat alkalmát nyújtja. Úgy akar országos lenni a hitben, hogy az emberi létezés megválaszolhatatlan kérdéseit teszi fel (A költő kérdez; A költő nem felel; Versterelő szelek; Választható halál). Realitásérzéke megóvja attól, hogy gondjait, gyötrelmeit nihillé fokozza. Érzékletes képekben, tömören fogalmazza meg elvont gondolatait, érzéseit, s ez  eleve  költészetének  új  minőségét  jelzi. „Miniönéletrajzában” (2004 nov.) azt írja: „Mitteleurópában születtem, harmincöt éves koromig – Goethe receptjének megfelelően – pesszimista voltam, aztán optimista lettem (akkoriban nősültem, s született két fiam). Ma már megint inkább pesszimista vagyok. A verseim, tíz kötetben arról szólnak, hogy mikor voltam (vagyok) pesszimista, ill. optimista; az esszéim, tanulmányaim másik tíz kötetben, meg arról, hogy néha költőnek, olykor műfordítónak, máskor szerkesztőnek, megint máskor meg tanárnak gondolom magamat.” Van persze olyan korszaka is, amikor vérbeli kritikusként jelentkezik. Egy szemlélet ellen (1963) c. vitaindítójában már korábban jelezte, hogy a modern esztétika követelményeit követi, s a Fábry-féle „valóságirodalommal” szemben számára az „irodalom valósága” a meghatározó. Terjedelmes tanulmányban (A lírai vallomás hogyanja,1969) vallatja kortársai verseit. A modern líra teoretikusainak számtalan gondolatát tartja követendőnek, s ezt fejti ki Az irodalom valósága (1970) c. tanulmánykötetében is. A lírai személytelenség esztétikájáról (melyből a „nagy költészet” táplálkozik) Eliot-val vallja, hogy a modern költő „egyetemessé és személytelenné” változtatja „személyes és magánszenvedéseit”. A „személytelen személyesség” jellemezte már az Érintések (1972) c. kötet verseit is, meghatározó jelentőségűvé azonban majd csak később válik. Genezis (1979) c. kötetében T. költői útja összegezésére vállalkozik. E „versszármazástanban” emberi és költői eszméletének kialakulását, történetét nyomozza, visszafelé haladva az időben (akárcsak Mózes, ő is öt könyvben tervezi visszapergetni a „világidőt”). Későbbi köteteiben a létezés tere közép-európaivá tágul, emberi, történelmi, társadalmi összefüggések s különböző műnemek épülnek be költészetébe. Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) c. kötetének Mittel-ciklusa új korszakhatárt jelez költészetében. A kötetcím Madách Tragédiájára utal (Kepler és Szenci Molnár fiktív párbeszéde), T. megálmodta benne a Tragédia hiányzó „magyar színét”. A kötet egyértelmű átmenet a „köztes-léthez”, mely Mittel úr központi problémája lesz. Mittel úr „nem csupán néhány vers főszereplője, hanem szimbolikus, összetett figura, a tőzséri közép-európai transzfinit létélmény érzéki, szemléletes formában való megjelenítése” (Pécsi Györgyi). A ciklus hőse nem kisebbségi író, s életérzése sem kisebbségi, hanem közép-európai. A „mittelség” jegyeit T. olyan jellegzetesen közép-európai írókban találta meg, mint Danilo Kiš, Zbigniew  Herbert és Mészöly Miklós. A racionálissá és érzékivé váló költő szembefordul a hagyományos poétikai megoldásokkal, „ironizál és depoétizál”, s közben egy régibb hagyományt ébreszt, a filozófikus költészet hagyományát (Odorics Ferenc). Kötete, s a következő Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (1989) egyértelműen jelzi, hogy a költő kilépett a kisebbségi „kör” szorításából az egyetemesebb létezés, a közép-európai gondolat és szellemiség irányába, ahol Danilo Kiš és Zbigniew Herbert mellett Robert Musillal, Vladimír Holannal, Mészöly Miklóssal, Nemes Nagy Ágnessel, ¼ubomír Feldekkel kerülhet egy társaságba. A drámaírás múzsája is megihlette a költőt. Erre utal a Faustus Prágában c. drámai költeménye (2004), melynek hőse Molnár Albert (az irodalomtörténet Szenci Molnárja).

Jelentős műfordítói munkássága is: M. Rúfus, V. Závada, V. Holan, ¼. Feldek stb. verseit s Vladimír Mináè Összefüggések c. esszékötetét fordította magyarra. Munkásságáért Madách Imre-díjjal (műfordítás: 1980; tanulmányok: 1984), Érdemes Művész címmel (1988), Fábry Zoltán-díjjal (1991), József Attila-díjjal (1993), A Szlovákiai Írószervezetek Társulásának Díjával (1993), a Pro Renovanda Culturae Hungariae Alapítvány Kemény Zsigmond-díjával (1995), Déry Tibor-díjjal (1996), a Soros Alapítvány Ady Endre-díjával (1997), Füst Milán-díjjal (2002), ill. A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével (1996), és az Érdemrend Középkeresztjével (2002), Kossuth-díjjal (2004), és a ¼udovít Štúr Érdemrend III. fokozatával (2004) tüntették ki.

Művek: Egyszemű éjszaka, antol. (szerk., bevez.), 1970; Szavak barlangjában, krit., tan., 1980; Na brehu papiera [A papír partján],vál. v., szlovákul, 1982; Régi költők – mai tanulságok, tan., 1984; Körök, vál. v., 1985; Escorial Közép-Európában, eszzék, 1992; Pozsonyi páholy, cikkek, tan., 1994; Egy diófa és környéke, tan., Dsz. 1995; Mittelszolipszizmus, vál. v. 1994–1972, Bp. 1995; Leviticus, v. Bp. 1997; Az irodalom határai / Hranice literatúry, tan., 1998; A nem létező tárgy tanulmányozása, tan., 1999; Finnegan halála, v., 2001; Milétoszi kumisz, tan., Bp. 2004; Tanulmányok költőportrékhoz, v., Bp. 2004. – Versantológiák: Mužný vek, 1980; Anjourd’ hui, Bp. 1987; The Maecenas Anthology of living Hungarian poetry, Bp. 1997; In Quest of the Miracle Stag: The poetry of Hungary, Chicago–London, 2003.

Fordítások: ¼. Feldek: Virradat a ceruza körül, vál. v., 1986; V. Holan: Éjszaka Hamlettel (a teljes poéma ford.), 2000.

Irodalom: Fábry Zoltán: Res poetica. = uő: Harmadvirágzás, 1963; Turczel Lajos: T. Á. versei. = uő: Írás és szolgálat, 1965; Koncsol László: Mogorva csillag, ISZ 1963/5; uő: Tőzsér Árpádról szlovákoknak. = Nemzedékem útjain, 1988; Zalabai Zsigmond: Egy szlovákiai magyar költő két verse. = uő: A vers túloldalán, 1974; Fónod Zoltán: Kettős űrben. = uő: Vallató idő, 1980; Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Bp. 1982; Duba Gyula: A költőesztéta T. Á., ISZ 1982/3–4; Odorics Ferenc: Mittel úr körei, És 1984. febr. 10.; Pomogáts Béla: Hagyományok szellemében. Régi költők – mai tanulságok, uo. 1985. máj. 17.; Ágh István: A közép-európai költő megteremtődése, Életünk 1986/7; Zalán Tibor: A nyelv artériáiról, avagy Mittel urat környékezik a végső dolgok, Hitel 1990/12; Görömbei András: Tőzsér Árpád. = uő: Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Bp. 1993; Elek Tibor: „Milyen rend az, amelyet a vers ír…?” = uő: Szabadságszerelem, 1994; Gróh Gáspár: Mittel úr az alaktalan világ közepét keresi. Pozsonyi páholy, ISZ 1994/11; Pécsi Györgyi: T. Á., monogr., 1995; Alabán Ferenc: Két költő nyomában, Nyitra 1995; Domokos Mátyás: Mittel úr az esztergomi–štúrovói hídon, Új Forrás 1996/1; Vörös István: Élmény és absztrakció. Mittelszolipszizmus, És 1996. ápr. 26; Esterházy Péter: Egy könyv (Leviticus), És 1998/13; Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalása (Leviticus), Tiszatáj 2002/2; Takács Ferenc: A széljárás ellenében (Milétoszi kumisz), Népsz. 2004. máj. 8.; Benyovszky Krisztián: A kettős ügynök, ÚSZ Könyvjelző 2004/10.

F. Z.