* Ladomér, 1856. szeptember 12. –  †  Budapest, 1921. augusztus 7. / irodalomtudós, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja

Riedl Szende nyelvész fia. A budapesti tudományegyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1879). 1879–1881-ben ösztöndíjasként a berlini, a párizsi és a bécsi egyetemen tanult. 1881–1904 között a budapesti IV. kerületi főreáliskola tanára, Gyulai Pál (1826–1909) nyugalomba vonulása után, 1904-től haláláig a budapesti tudományegyetemen a magyar irodalom nyilvános rendes tanára volt. Elsősorban a magyar irodalom kiváló személyiségeinek (pl. Arany János) munkásságával foglalkozott (Petőfi Sándorról, Madách Imréről írt munkája halála után: 1923-ban, ill. 1933-ban jelent meg). Kimutatta a Thaly Kálmán által közzétett „kuruc kori” versekről és balladákról, hogy a többségüket maga Thaly írta. Az MTA 1896-ban választotta levelező tagjává.

Főbb művei:
Arany János, 1887;
A magyar irodalom fő irányai, 1896;
Lotz Károly falfestményei, 1899; Magyarok Rómában, 1900;
Péterfy Jenő, 1901;
Lederer Béla, 1904;
History of Hungarian Literature, 1906 (németül is);
Gyulai Pál, 1911;
Shakespeare és a magyar irodalom, 1916;
A kuruc balladák, 1918.