* Magyardiószeg, 1892. február 15. – † Szeged, 1985. március 3. / irodalomtörténész, filológus, történész, az MTA levelező tagja
Középiskolai tanulmányait Zsolnán és a Kecskeméten végezte. 1909–1913 között a budapesti tudományegyetemen tanult, de a magyar–francia–olasz szakos tanári oklevelét csak 1919-ben szerezte meg. Közben ui. egy évet (1913–1914-ben) ösztöndíjasként a párizsi Sorbonne-on is eltöltött, majd az I. világháború. kitörésekor besorozták és olasz hadifogságba esett. 1919– 1923 között egy budapesti gimnáziumban tanított, majd 1924-ben a pécsi Erzsébet Egyetemen lett az olasz nyelv és irodalom tanára. 1935–1940-ben a római Sapienza Egyetem vendégtanára volt és egyidejűleg a Római Magyar Akadémia igazgatói tisztét is betöltötte. 1940-től 1968-ban történt nyugdíjazásáig a szegedi tudományegyetemen volt professzor és tanszékvezető, sőt rövid ideig rektor is (1944). Amikor az 1950-es évek első felében nem oktathattak nyugati nyelveket Magyarországon magyar és világirodalmat tanított. Tudósként elsősorban a magyar–olasz irodalmi és történelmi kapcsolatokkal, az itáliai Kossuth-emigrációval, a Garibaldi-féle felkelésben részvevő magyarok, pl. Türr István és Tüköry Lajos szerepével, valamint a régi magyar irodalom történetével foglalkozott. Az MTA 1943-ban választotta levelező tagjává, majd az akadémia átszervezésekor tagságától megfosztották és csak 1989-ben posztumusz állították helyre azt.
Főbb művei:
A Karthausi helye a szentimentális regényirodalomban: Eötvös és Sainte-Beuve, 1913;
Mazzini e Kossuth: Lettere e documenti inediti (Mazzini és Kossuth levelezése), 1929;
Olasz–magyar szótár, 1930;
Magyar–olasz szótár, 1934;
Il contributo ungherese nella guerra del 1859:
Storia e documenti, 1934;
Iratok a Kossuth-emigráció történetéhez, 1859, 1949;
A Kossuth-emigráció Olaszországban,
1960; Magyar–olasz szótár (p. 1520), 1963;
Az olasz reneszánsz irodalomelmélete, 1970.
