Elhunyt Mezei Lajos borzovai hagyományőrző, néptáncos, a felső-gömöri pásztorkultúra éltetője és továbbadója.
Mezei Lajos 1954-ben született Szilicén, majd a család Borzovára költözött. Lakatosnak tanult, s ebben a szakmában dolgozott évtizedeken át, de a saját bevallása szerint leginkább a pásztorélet vonzotta. Mint mondta, a pásztoremberek szabadon, jól éltek. Élete legboldogabb négy évének nevezte azt az időszakot, amikor ő maga is ezt a mesterséget művelte. Feleségével, Margóval a hetvenes évek végétől szinte minden hagyományőrző rendezvényen ott voltak, együtt énekeltek, táncoltak. Feladatuknak tekintették a gömöri néptánc, a pásztornóták életben tartását, bemutatását és továbbadását. A hagyományok szeretetét gyermekeiknek is átadták.
Mezei Lajost október 17-én, szerdán 15.00 órakor kísérik utolsó útjára Borzován.
Mezei Lajostól a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet népzenei archívumában őrzött dalával búcsúzunk (Tari Lujza gyűjtése: Szlovákiai magyar népzene):
Mezei Lajos borzovai lakos Szilicén, 1954. február 2-án született, mint mondta: „Gyertyaszentelő Boldogasszony napján!”. Tíz éves koráig laktak Szilicén. Mezei Lajos szeretett dalolni, tudását megbecsülték a falubeliek, és ő is tisztelte mások daltudását. Jó táncos hírében is állt, korábban táncolt a helybeli csoporttal, akikkel rendszeresen felléptek. Dalosként jól ismerte a környék pásztorhagyományát is.
Tari Lujza népzenegyűjtőnek 2004-es gyűjtőútja alkalmával elénekelte a Lóra csikós, lóra, Rāsütött a nap a bāró hāzāra és a Mëgyën a nyāj (Vidrócki dallam) kezdetű népdalokat ízes palóc tájszólásban. Az utóbbinak Vidrócki szövegéről Lajos bácsi csak az iskolában hallott. A pásztorok jelzőeszközeiről beszélgetve a gyűjés során elmondta, hogy a borzovai pásztor a marhaszarvból készült hangszerrel „türkölt” illetve „tülkölt”, a szilicei pedig fémtrombitát használt.
Mezei Lajos a gyűjtőnek elbeszélte, hogy Borzovára mulatságra a legközelebbi kisvárosból, Pelsőcről járt cigánybanda, „a Hogyār banda, a Csala banda. Akkor vót a Kis Pistānak bandája, a Rogya banda. De volt citera is, klarinéton pedig Kulin Marci bácsi játszott. Az iskolaudvaron állt egy hatalmas hársfa, az alatt akkora mulatsāgokat lehetett rendezni a szabadtéren!” Lajos bácsi elmondása szerint az asszonyok karéba táncoltak olyan új stílusú népdalokra, mint a Kovács pengeti a vasat, Villás farkú fecske és Túr a disznó, túr a mocsár szélén – utóbbinak eol és ión hangsorú alakját egyaránt ismerte.
A legények mulatásáról eszébe jutott a „rukkolás”. Amikor ő berukkolt, édesanyja készített valami harapnivalót, azt kiegészítette szalonnával, kolbásszal. Előbb összegyűltek a férfiak, aztán a vacsorára már jöttek az asszonyok is, „lett aztān ëgy kis tānc is”, úgy mulattak. A legények a végén körbejárták a falut, és éjfél felé hazament mindenki. Régen októberben rukkoltak a legények, de az ő idejében (vagyis fiatalkorában) már április elsején is rukkoltak. Mezei Lajos katonanótákat is ismert, ilyen volt pl. a teljes régi felsőmagyarországi népzenei dialektusterületen kedvelt, az egész Palócvidéken és a szlovákiai magyarok körében is népszerű Csivirgónak-csavargónak mond engem az egész világ új stílusú népdal. Katonanótaként tudta még a Kimegyek a doberdói nagy hegyre, A pelsőci vasútállomáson kezdetű népdalokat.
(Tari Lujza: Szlovákiai magyar népzene című könyve alapján)
