Szentpétery Imre

* Középpalojta, 1878. szeptember 23. – † Budapest, 1950. július 14. / történész, egyetemi tanár, az MTA tagja (1929)

Unokája, Raisz Gedeon a következőképp jellemezte az 1880-as években nagyapját: „Azon, ma már kihalt, eredeti magyarok egyike, kik alapos tudományos szakképzettség, sokoldalú általános műveltség és elpusztíthatatlan derült kedéllyel koruk különösségeit és eredetiségét egyesítették magukban. Vannak még sokan az élők között, akik visszaemlékeznek a mindig derült kedélyű, szellemes, sokszor élces társalgású öregúrra, ki tősgyökeres magyar voltát nemcsak soha le nem vetett nemzeti viselettel, hanem hazáján s ennek élte alkonyán végveszélybe jutott nemzeti ügyén aggódva csüggő érdeklődéssel bizonyította be. Raisz Keresztély neve a Baradlával örökre egybe van kapcsolva, mert el nem vitatható, hogy ő volt az első, aki nagy gonddal s nem kevesebb fáradsággal kutatta ki s mérte föl a barlang jó részét, utat törve s mutatva az utána következőknek.
A mai geológia bírálatát ki nem álló hipotézise a barlang eredetéről nemcsak megbocsátható neki, aki nem volt szakgeológus, hanem egyúttal annak is bizonysága, hogy élesen megfigyelő és gondolkozó fő volt. Talán megbocsátható az unokának, hogy e helyen is kegyelettel adózik a feledhetetlen kedves öreg emlékének.” Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1901-ben az Eötvös Kollégium tagjaként bölcsészdoktori, 1902-ben történelem–latin szakos tanári oklevelet szerzett. Ezt követően egy évig állami ösztöndíjjal Strassburgban. Berlinben és Párizsban, majd fél évig Olaszországban tanult történelmi segédtudományokat és művészettörténetet. 1914-ben a budapesti tudományegyetemen magántanári képesítést nyert. Az MTA 1917-ben levelező, 1929-ben rendes tagjává választotta. 1918-tól a debreceni, 1923-tól a budapesti egyetemen a történeti segédtudományok tanáraként főleg oklevéltani kutatásokkal, részben forráskiadással foglalkozott. Magyarországon ő helyezte korszerű alapokra a történelmi segédtudományok, mindenekelőtt az oklevéltan és a forráskiadás művelését. 1926-tól másodelnöke, 1932-től haláláig elnöke volt a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak. 1941-ben Corvin-koszorúval tüntették ki. Szerkesztette az Árpád-kori elbeszélő források új kiadását: Scriptores… (I – II.), 1937–1938.

Főbb művei:
Oklevéltani naptár, 1912;
Chronologia, 1923;
Magyar oklevéltan, 1930;
Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke (1272-ig) (I – II.), 1923–1943;
Történelmi segédtudományok (In: A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint), 1931;
A bölcsészeti kar története. 1635 – 1935, 1935;
Scriptores rerum Hungaricarum I-II. (szerk.), 1937–1938;
Szent István király oklevelei (In: Szent István Emlékkönyv II.), 1938.