Szeberényi Zoltán
* Komárom, 1930. aug. 11. / irodalomtörténész, kritikus, tanár
Pályáját a komáromi hajógyár ifjúmunkásaként kezdte, esti tagozaton végezte el a gépészeti technikumot (1953), de az érettségi után – jelezve, hogy addigi pályája egyfajta kényszersors volt – a po.-i Pedagógiai Főiskolára jelentkezett. Magyar irodalom és nyelv szakon végzett 1957-ben, s olvasottságával, széles körű irodalmi műveltségével és ízlésével csakhamar az egyik legmegbízhatóbb ítéletű szlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus lett. 1957 és 1960 között a galántai gimnáziumban (akkor tizenegy éves középiskola) tanított, aztán a nyitrai tanárképző főiskolán oktatott. Ez utóbbi intézményben 1968–1974-ben és 1980–1985-ben tanszékvezető volt, s 1985 és 1995 között docensi minőségben oktatott ugyanott. 1995-től nyugdíjas, Komáromban él. Főbb irodalmi díjai: Fábry Zoltán-díj, 1989; A Szlovák Köztársaság Ezüstérme, 2000; A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2000; a Magyar Művészetért Díj, 2001.
A nyitrai „Híd” irodalmi társaság kiadói tevékenységéről írt tanulmányával (A „Híd – Szlovenszkói Magyar Irodalmi Társulat” kiadói tevékenysége, 1965) hívja föl magára a figyelmet, s annak ellenére, hogy több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat is ír, a szakma máig inkább irodalomtörténészként tartja számon. Győry Dezsőről írt monográfiája ebben a műfajban úttörő munkának számított. Arcok és művek (Csemadok 1988) c. könyve negyven szlovákiai magyar szerző portréját tartalmazza. A Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) c. kétkötetes irodalomtörténete alapozó és alapfontosságú mű.
Írásaiban többnyire szerencsésen ötvözi az irodalomtörténész természetes hajlandóságát a pozitivizmusra az irodalomkritikus részben szükségszerű szubjektivizmusával. Tárgyát igyekszik mindig a legtágabb társadalmi-történeti és irodalmi összefüggések közé helyezni, eltökélt „igazságkeresése” plusz egészséges iróniája és öniróniája viszont megóvja a száraz, objektivista tablók rajzolásától. Ugyanolyan érdeklődéssel olvassa és értékeli a két vh. közötti hazai szerzők műveit, mint a ma induló fiatalok kísérleteit. S ez a „teljességtudat” szintén jótékonyan alakítja irodalomtörténészi és kritikusi módszerét.
Művek: A vox humana poétája, Győry Dezső csehszlovákiai költészete, monogr., Po.–Bp. 1972; Mű és érték, antol., szerk., uo. 1976; Visszhang és reflexió, tan., kritikák, uo., 1986; Arcok és művek, íróportrék, 1988; Duba Gyula, monogr., Dsz. 1997; Ozsvald Árpád, esszé és vallomás, monogr., uo. 2000; Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) I–II., irod. tört. kézikönyv, 2000–2001; Turczel Lajos, portréesszé, Dsz. 2002.
Irodalom: Turczel Lajos: Győry Dezső lírai életművének feldolgozása, ISZ 1973/3; Fónod Zoltán: A kritikus felelőssége. Visszhang és reflexió, ÚSZ 1987. febr. 24.; Kappanyos András: A jelen története, Népsz 1987. júl. 11.; Alabán Ferenc: Kritikai öntudatunk megnyilvánulása. = uő. Irodalomközelben, PF Nyitra 1992; Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről, avagy a szolíd/szelíd humanizáló. = Noék az Ararát tetején. A hetvenévesek antológiája, 2000; Mezey László Miklós: A portréesszé teljessége, ISZ 2002/4; Duba Gyula: Irodalmunk legendája, ISZ 2003/8.
T. A.
