Svaiczer (Svájczer) Gábor
* Kassa, 1784. június 11. – † Nagybánya, 1845. augusztus 4. / bányamérnök
Tanulmányait 1804-től a selmecbányai akadémián, majd külföldi bánya- és kohóvállalatoknál folytatta. Működését Szomolnokon kezdte, és kutatásai alapján újból üzembe helyezte a felhagyott aranyidai nemesfémbányákat. Az ércek feldolgozásánál az akkor még alig ismert, Born Ignác (1742–1791) által kidolgozott klórozó pörköléssel kombinált oldásos és foncsorozásos eljárást vezette be. Az ércfeldolgozó mű berendezéseit maga tervezte, és házilag készítette el. Aranyidai évei alatt mintegy 300 ezer tonna ércvagyont tárt fel. Sikeres működése alapján bízták meg a válságos helyzetbe jutott Nagybánya környéki állami bányák, kohók és pénzverő vezetésével. Miután itt is újjáteremtette a bányászatot, 1834-ben a selmecbányai kamaragrófság vezetésével bízták meg. Új feltárásokkal, a kohók üzemének javításával, több technikai újítással kerületét újjászervezte és ismét jövedelmezővé tette. Sokoldalú munkássága mellett 1834–1844 között igazgatója volt a selmeci akadémiának. Akadémiai igazgatásának tíz évében 118 bánya-, kohó- és erdészmérnök-hallgatót nevelt a reformkor egyre magyarosodó szellemében, akik közül Péch Antal, Zsigmondy Vilmos, Szlávi József és sokan mások részt vettek az 1848/49-es szabadságharcban és 1867 után az ország iparának újraalapozásában. Valószínűleg a körmöcbányai Ferdinánd altáró kihajtásáért (1839) kapta a királytól azt az ezüst díszbányabárdot, amelyet a soproni Bányászati Múzeum őriz.
