Ruprecht Antal
* Szomolnok, 1748. november 14. – † Bécs, 1814. október 6. / vegyész, kohómérnök
1772–1775 között ösztöndíjasként végezte tanulmányait a selmecbányai bányászati akadémián, majd külföldi tanulmányútja során eljutott Stockholmba is, ahol Torbern Bergman (1735–1784) professzornál tanult. Visszatérve 1779-ben a paviai egyetemre távozott Giovanni Antonio Scopoli (Selmecbánya) helyére nevezték ki a selmecbányai bányászati akadémia kémia-metallurgia tanszékére tanárnak. 1792-ben Bécsbe helyezték át, ahol a birodalom bányászati és kohászati ügyeinek irányítója lett. Tudományos munkássága két nagy időszakra oszlik: 1782–1785 között főleg az erdélyi ércek vizsgálatával foglalkozott, ebben az időben folytatott szakmai vitát Müller Ferenccel, a tellúr felfedezőjével az ismeretlen elem azonosításáról [hol bizmutnak, hol antimonnak vélte, míg 1796-ban Martin Heinrich Klaproth (1743–1817) bebizonyította, hogy Müller metallicum problematicumja valójában tellúr], 1785 után kezdte meg redukciós kísérleteit a földek fémesítésével,
miután felismerte, hogy a „földek” tulajdonképpen fémoxidok. Bár a redukcióhoz használt szénnel nem sikerült elemi magnéziumot, kalciumot és báriumot előállítani, megsejtette, hogy addig ismeretlen elemekről van szó, sőt nevet is adott nekik (borbonium – Ba; parthenum – Ca; autrium – Mg), de ezeket végül Humphrey Davy (1778–1829) angol vegyésznek sikerült elektrolízissel előállítania és így őt kell tekintenünk a felfedezőjüknek is. Bevezette és tovább fejlesztette Born Ignác (Szklenófürdő) amalgámozó nemesfém-kinyerő eljárását. Az első volt hazánkban, aki a kémiai folyamatok jelölését az oktatásban alkalmazta (1781). Értekezései nagyrészt a Crell Chemische Annalenben jelentek meg. Önálló könyvet nem írt, előadásai nyomán tanítványai állítottak össze egy vaskos jegyzetet. Ebből kitűnik, hogy bár tanította, de szakított a flogisztonelmélettel, és nagy helyet szentelt Lavoisier (1743–1794) égésmagyarázatának.
