* Pelsőc, 1882. március 15. – † Budapest, 1951. február 16. / művészettörténész

Édesapja MÁV-tisztviselő volt. 1907-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett a budapesti tudományegyetemen. 1908-tól 1920-ig a budapesti Szépművészeti Múzeum igazgató őre; az I. világháború alatt főhadnagyként szolgált, majd a Tanácsköztársaság idején Lukács György népbiztoshelyettes mellett dolgozott, szervezte és irányította a művészeti direktóriumot és a műkincseket „szocializáló” bizottságot. Ez az elismert szakemberekből álló testület a magántulajdonban lévő értékes képzőművészeti alkotásokat „begyűjtötte” és állami tulajdonba vette, ami tulajdonképpen egy legfelső szintről elrendelt műkincsrablásnak tekinthető. A direktórium bukását követően többekkel együtt 1919. szeptember 2-án letartóztatták, 1920- ban elbocsátották az állami szolgálatból és ettől fogva magántevékenységet folytatott. 1923–1924-ben szerkesztette az Ars Una c. folyóiratot. Számos művészettörténeti és művészeti cikke jelent meg. 1945 után „rehabilitálták”.

Főbb művei:
Az Utolsó ítélet középkori ábrázolása a keleti és a nyugati művészetben, 1907;
A sztropkói miseruha, 1907;
A Pálffy-képtár (In: A kéve könyve), 1913;
A Munkácsy-problémához (megkerült 1897-ben eltűnt ifjúkori rajzalbuma)
Magyar Művészet, 1938. 12. sz. 353–372 p.