Mikola Anikó

* Jóka, 1944. júl. 29. – † Pozsony, 1996. szept. 22. / költő, műfordító, szerkesztő

Református lelkész családjában született, így gyermekkorának több színtere volt. Iskolai művelődését Deákiban, a Halotti beszéd lelőhelyén kezdte, majd Nagysallón folytatta. Innét járt be a zselízi gimnáziumba, ahol 1961-ben érettségizett. Eszmélése kezdetétől a természet és a könyv érdekelte legjobban. A növény- és állatvilág iránti vonzalma révén biológia szakos tanár szeretett volna lenni, de erre a hatvanas évek első felében egy lelkész lányának nem volt esélye, mezőgazdasági szakiskolát végzett Tornalján, hogy a természet közelében maradhasson (1963). Másik nagy szerelme, a könyv, az írott szó azonban elcsábította: újságíró lett. Előbb a Kis Építő (1964–1968), majd a Nő (1968–1970) munkatársa. A Prágai Tavasz eltiprását követő „normalizáció” azonban megfosztotta állásától. Csaknem egy évtizedig „szabadfoglalkozású” újságíróként, többnyire álnéven különféle lapoknak dolgozott. A lassú politikai enyhülés következtében 1980-tól előbb adminisztratív, majd szerkesztői beosztásban a Szlovák Rádiómagyar adásának (ma Pátria Rádió) munkatársa, 1990-től ő szerkesztette a Világosság c. egyházi műsort.

Könyvek között nőtt fel. Egyik kései vallomása szerint kora gyermekkorától költőnek készült, tizenkét évesen már versekkel próbálkozott. Első és meghatározó olvasmányélménye és ihletője a Kalevala volt Vikár Béla  tolmácsolásában,  nyelvérzékét  a Károli Biblia veretes nyelve, Arany János, József Attila és Radnóti Miklós költészete fejlesztette. Első verse 1962-ben jelent meg nyomtatásban, ezt követően a Hét, az Új Szó, az ISZ stb. közölte a ritkán születő, hosszan érlelt, gondosan csiszolt verseit. Könyvalakban az Egyszemű éjszaka (1970) c. antológiában debütált. A Vetés c. rovatban szerveződő (ISZ) csoportosulás fiataljai közül neki jelent meg először önálló kötete (Tűz és füst között, 1971). Kezdetben a szabad vers vonzotta, majd egyre inkább a kötött formákat kultiválta. Különösen a zeneiség, a nyelv hanghatásának, hangulatkeltő lehetőségeinek a maximális kiaknázása, a  hagyományos  formanyelv  és a modern poétikák sajátos ötvözete volt rá leginkább jellemző. Versei többnyire a jelképek, a sejtetős áttételek nyelvén beszélnek, mégis inkább realista, mint szimbolista költő. Vizionális mozzanataik a természetből valók, jórészt komorrá, drámaivá, sőt tragikussá színezett természeti képek, jelenségek, mítikussá, balladássá sűrített hangulatok materializálják lelki-tudati tartalmait, költői üzeneteit.

Művek: Tűz és füst között, v., 1971; Fák és hajók a szélben, v., 1976; Madárnak lenni, v., műford., 1979; Versek, vál. v., 1994; A jaguár fiai, dél-amerikai indián mesék, 1995.

Irodalom: Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Bp. 1982; Koncsol László: Ívek és pályák, 1981; Zalabai Zsigmond: Oldó kiáltás, ISZ 1972/2; Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben, ISZ 1979/3; Bodnár Gyula: Csontig emésztő tűzben, ÚSZ 1980; Bodnár Gyula–Tóth László; Nyomkereső, Dsz. 1994; Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) I–II., 2000, 2001; uő: Csend és kiáltás. Emlékezés Mikola Anikóra, ISZ. 2004/9.

Sz. Z.