Lóczky Lajos
* Pozsony, 1849. november 4. – † Balatonfüred, 1920. május 13. / geológus, földrajztudós, egyetemi tanár, az MTA tagja (1901)
A Lóczy család Gömör vármegyéből származott. Lóczy Lajos szülei az Arad melletti Ópálosról menekültek Pozsonyba az 1848/49-es szabadságharc bukását követő zűrzavaros helyzet miatt. Később visszatértek oda és Lóczy az aradi gimnáziumban érettségizett 1869-ben. 1874-ben a zürichi műegyetemen mérnöki oklevelet szerzett. Hazatérése után kinevezték az MNM ásvány- és őslénytárához segédőrnek. 1877. november 1-től 1880. május 1-ig részt vett gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójában és beutazta Kína nagy részét. Az utazás során tett megfigyeléseit és felfedezéseit világszerte elismerték. A közép-ázsiai sivatagok eredetéről kimutatta, hogy azok kő- és homokanyaga nem tengerfenék maradványa, hanem évmilliók sivatagi felhalmozódásának következménye. A hátsó-indiai hegyláncok geológiai felépítésére vonatkozó megállapításai úttörőek. Hazatérése után még két évig az MNM-ban dolgozott, továbbra is segédőrként; 1883-tól mint a Földtani Intézet osztálygeológusa a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1886-ban a földtan rendkívüli tanárának hívták meg a műegyetemre. 1889-től 1908-ig a budapesti tudományegyetemen az egyetemes földrajz tanszékének tanára, 1902-től 1908-ig a Földrajzi Intézet igazgatója. 1908-tól a Földtani Intézet igazgatója. 1900-tól 1914-ig a Földrajzi Társaság elnöke.
Teleki Pállal és Papp Károllyal szerkesztette Magyarország földtani térképét. 1891-ben az ő kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága, melynek célja a tó sokoldalú tudományos vizsgálata volt. A kutatások két évtizedes eredményét A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I-III. c. műben (1897–1918) tették közzé. Ebben Lóczy a Balaton környékének geológiai képződményeit tárgyalta. Ő kezdeményezte az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai feltárását. Jelentős érdemei vannak az erdélyi kősó- és földgázkincs felfedezésében is. Az ő felmérése és tanulmányai alapján kezdték meg a nagysármási fúrásokat. Részt vett az MKE Budapest Osztályának – a későbbi Magyar Turista Egyesületnek – a megalakításában, s ennek alelnöke volt. A földtudományokban a tektonika mellett a sztratigráfiában és őslénytanban is kiemelkedő eredményeket ért el, de a geomorfológia tudósa is volt. Híresek voltak néprajzi, régészeti és történeti gyűjtései is. Munkásságának eredményeit kétszáz körüli publikációban adta közre. Kérésére Balatonarácson helyezték végső nyugalomra. Fia, ifj. Lóczy Lajos (Budapest, 1891. június 5. – Rio de Janeiro, 1980. június 9.) szintén geológusprofesszor volt. 1920-tól különböző országokban geológus-szakértőként tevékenykedett és 1961-ben végleg Brazíliában telepedett le.
Főbb művei:
A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása, 1886;
Gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredménye 1877 – 1880. I-III. (gr. Széchenyi Bélával), 1890–1897;
A mennyei birodalom története, 1901;
A Balaton környékének geológiája, 1910–1916.
