Duba Gyula

* Hontfüzesgyarmat, 1930. jún. 8. / író, közíró, szerkesztő

Elemi iskoláit szülőfalujában, a gimnázium alsó tagozatát Léván végezte, a háború, majd a magyarüldözés miatt nem folytathatta tanulmányait. 1945 és 1950 között földművelő saját földjükön. 1950 jan.-aug.-ban segédmunkás volt a dubnicai Škoda üzemben, 1950–1954-ben a kassai gépészeti szakközépiskolában tanult, 1954-ben érettségizett. 1954–1957-ben a po.-i Szlovák Műszaki Főiskola hallgatója volt gépészmérnöki szakon. Tanulmányait megszakította, 1957 febr.–szept.-ben a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének riportere, majd 1959-ig katona volt. 1959 dec.-től a Hét szerkesztője, riportere, 1968-tól az ISZ főszerkesztője, 1983- tól a Madách Könyvkiadó irodalmi vezetője, 1990-től a Szlovák Irodalmi Alap ösztöndíjasa volt, 1993-tól nyugdíjas.
– Első írásait a Fáklya közölte 1954-ben. Pályakezdése a humor jegyében zajlott. A kezdeti siker hosszú időre meghatározta írói tevékenységét. A hatvanas évek elejéig szinte kizárólag humoreszkeket, tréfás karcolatokat, szatirikus történeteket, irodalmi karikatúrákat írt. E műfajokat később ritkábban művelte, de hűtlen sohasem lett hozzájuk. Humora egyéni, ízes, nem tolakodó, nem is harsány. Elevenbe vág, de nem okoz fájdalmat, nem bánt, hanem javítani óhajt, az emberi gyarlóságokat, a társadalmi élet ellentmondásait stb. veszi célba. Eredményeit számos kötet őrzi: A nevető ember, 1959; Szemez a feleségem, 1961; Na, ki vagyok?, 1965; Baj van a humorral, 1967; Az elrabolt taliga, 1980; Káderezés a (zseb)Parnasszuson, 1981 stb. Első terjedelmesebb elbeszélése 1960-ban jelent meg: az Ancsi és Jancsi, amely egy novellában termékeny alkotói korszak nyitányát jelentette. Novelláiban is az ember lelki, erkölcsi és társadalmi konfliktusait feltáró, az igazságot kereső, az emberi fogyatékosságokat megértő, ismerő, de kíméletlenül pellengérre állító írónak bizonyul, aki meghatározó élményeit egy még háborítatlan faluközösségben szerezte, s csak a felnőttség küszöbén vált ki a felbomló, önmagától menekülő parasztvilágból. Hősei többnyire faluról városba kerülő, paraszti sorból értelmiségivé váló, e változás lelki komplexusait, identitászavarait szenvedő fiatalok. Legjelentősebb novelláskötetei: Csillagtalan égen struccmadár, 1963; Delfinek, 1966; Ugrás a semmibe, 1971; Angyal vagy madárijesztő?, 1975; Kiárusítás délelőtt, 1984. Kevés olyan írása van, amelyben nem tükröződik az a valóság, amely ifjúságának életterét jelentette. Eltéphetetlen szálak fűzik ehhez a világhoz, a földet művelő parasztsághoz, amelyben családja több generációra viszszavezethetően gyökerezik. A szülőföld, a felnevelő táj ihlető ereje, a faluélmény, a paraszti identitás tudatosítása, a faluközösség, a paraszti életforma és tapasztalati hagyomány élményforráskénti kiaknázása szülte  életművének egyik csúcsát: a Vajúdó parasztvilág (1974) c. regényes szociográfiát. A lelke legmélyéről felszakadt vallomás az egykori és fokozatosan, többnyire kívülről erőszakoltan átalakuló faluról szól, az általa „bizalmasan ismert” világ felidézése a gyermek- és ifjúkori emlékektől költőivé színezetten. Ez a mű tette valószínűvé azt a felismerést, hogy D. több műfajú, de egységes szemléletű író.

Alkotói műhelyének egyik meghatározó tulajdonsága, hogy benne az egyes művek minden témabeli, műfaji vagy formai eltérés mellett egy irányba mutatnak. Mintha valamilyen belső sugallat folytán a valóság számtalan arca közül mindig ugyanazzal fordulna az író felé. A témakör, a stílusjegyek, írói technika, életrajzi mozzanatok stb. lehántható rétege alatt ott rejtőzik a művekben az azonos rendező elv és közös mag: egy írói alkat és egyéniség, egy meghatározó élményvilág összetéveszthetetlen bélyege. Első regénye (Szabadesés, 1969) megjelenésekor derült ki, hogy novellái túlnyomó része előkészület, afféle ujjgyakorlat volt egy közösségi érvényű önéletrajzi körkép, egy hatalmas arányú panoráma megrajzolásához, amely a Garam menti parasztság múltját és jelenét, a fennmaradásért folytatott küzdelmeit villantja fel egy jól működő emlékezet, egy tudatosan megélt élet tükrében (Ívnak a csukák, Örvénylő idő, Aszály, Álmodtak tengert I–II.). Írói műhelyének elméleti megalapozottságát, alkotói tudatosítását szolgálják tanulmányai, esszéi, nagyszámú cikkei, nyilatkozatai (Valóság és életérzés, Látni a célt, Európai magány, Az idő hangjai) Megállapodott, precízen kidolgozott regénytechnikát alkalmaz, de eszköztárát megújítani, modernizálni képes. Ezt leginkább nagy sikerű kisregényével (Sólyomvadászat) és újabb művei egész sorával bizonyította. Munkásságát számos díj és társadalmi elismerés fémjelzi: a Madách Imre-díj (1967, 1970, 1975, 1983), a Szlovák Írók Szövetségének Nemzetiségi Díja (1972), Érdemes Művész (1983), a Magyar Köztársaság Csillagrendje (1990), a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (1990), Szlovákiai Írószövetségek Szervezetének Díja (1994), Posonium Életműdíj (2001), Szabó Zoltán-díj (Bp. 2002), József Attila-díj (Bp. 2004).

Művek:Delfinek, elb., 1966; Na bezhviezdnom nebi pštros, elb., szlov. ford., Smena 1966; Ugrás a semmibe, elb., 1971; Valóság és életérzés, tan., 1972; Vajúdó parasztvilág, szociogr., 1974; Angyal vagy madárijesztő?, elb., 1975; Skok do neznáma, elb., szlov. ford., Slovenský spisovateľ, 1976; Ívnak a csukák, r., 1977, 2004; Káderezés a (zseb)Parnaszszuson, ir. karikatúrák, 1979, 1990; Az elrabolt taliga, hum. elb., 1980; Örvénylő idő, r., 1982; Látni a célt, tan., 1983; Kiárusítás délelőtt, elb., 1984; A macska fél az üvegtől, r., 1985; Európai magány, tan., 1987; Aszály, r., 1989; A mesélő gyilkos, elb., 1992; Álmodtak tengert I., r., 1993; Sólyomvadá- szat, r., 1994; Álmodtak tengert II., r. 1995. – Levél az Elnöknek, publ., 1997; Az idő hangjai, tan., 1998; Látogatók, elb., 2000; Agydaganat…, r., 2000; Halódó parasztvilág, r., 2001; Téli áradás, r., 2002; Szerelmes földrajzom, r., 2004.

Irodalom: Turczel Lajos: D. Gy., a humorista. = D. Gy.: Baj van a humorral, 1975; Fónod Zoltán: D. Gy.: Szemez a feleségem, ISZ 1962/2; Koncsol László: A szlovákiai magyar irodalom 1964-ben, ISZ 1965/2; uő: A kétlelkű emberek írója, ISZ 1964/4; Karol Tomiš: Mennyiségből minőségbe…, ISZ 1964/1; Ozsvald Árpád: D. Gy.: Delfinek, ISZ 1964/5; Turczel Lajos: Új művek és fejlődési jelenségek a csehszlovákiai magyar regényírásban, ISZ 1969/10; Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai, ISZ 1966/10; Tőzsér Árpád: A harmadik helyezett mítoszának írója, ISZ 1995/7–8; Dusza István: Vágóhídon a Vörös Tehén, Kalligram 1995/10; Görömbei András: A csehszlovákiai ma- gyar irodalom 1945–1980, Bp. 1982; Szeberényi Zoltán: Duba Gyula szépirodalmi munkásságának tükrében, monogr., Dsz. 1997.

Sz. Z