* 1959,Csicsó / helytörténész

Én úgy gondolom, nemcsak mi, fogyatékkal élők vagyunk formálva. Azért is vagyunk, hogy az emberek, akikkel összehoz a sors bennünket, és a hozzátartozóink, általunk is épüljenek. Kiderüljön, ki mit tud ebből a sorstalálkozóból kihozni. Ha kell, megváltozik-e általunk – akárcsak passzív jelenlétünk által, a gondolkodásuk?
Mi magunk még nehezebb próbának vagyunk kitéve. Meg kell tanulnunk először elfogadni magunkat, utána pedig könnyű szívvel elfogadni a segítséget. Mi életünkkel tapasztaljuk, hogy jobb adni, mint kapni. El kell fogadnunk az elfogadást, de a tőlünk való elfordulást is, a sajnálkozást, vagy ha furcsán néznek ránk. Legnehezebb elfogadni azt, ha arra használnak bennünket, hogy velünk igazolják jóságukat, néha ellenünkben. Minden embernek vannak értékei, nekünk is, amivel mások hasznára tudunk lenni. Sajnos azt is tapasztaljuk, hogy vannak, akik nem tudják tőlünk elfogadni, amit nyújtunk.
Életemben sok emberrel találkoztam. Van, akinek természetes a velem való kapcsolata. Volt, akinek tanulnia kellett ezt. És voltak néhányan, akiknek ez nem sikerült. Nekem magamnak is sok év kellett ahhoz, hogy mindegyikőjüket elfogadjam, változzon a gondolkodásom. Mindenkihez tudjak bizalommal közeledni, vagy ha kell, elvonulni. Viszont teljesen sosem fog sikerülni.“