Bognár Emil
* Rózsahegy, 1907. március 26. – † Budapest, 1980. szeptember 30. / orvos, tüdőgyógyász
Orvosi diplomáját Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán szerezte 1934-ben. 1940-ben röntgenorvosi, 1943-ban tüdőgyógyász szakképesítést nyert. Medikusként az Országos Szociálpolitikai Intézet orvosi laboratóriumában, majd a diploma megszerzése után egy évig a budapesti egyetem Kórtani Intézetében dolgozott. 1935-től az Újpesti Kórházban a röntgen-laboratóriumban és a tüdőosztályon segédorvos. 1944-ben átvette a Tbc Gondozó IV. kerületi Baross utcai Gyógyiskola vezetését annak átszervezéséig (1946-ig). A Gárdi Jenő által létesített Gyermektüdőbeteg Gondozóból (melynek addig is orvosa volt) Nagybudapest létrejöttekor, 1949-ben létrehozta az Északi Iskolaszakorvosi Rendelőintézetet, az ország első iskolai gyermekpoliklinikáját, amelynek 1968-ig igazgatója, 1977-ig röntgenfőorvosa volt. Tüdőgyógyászattal, iskolai egészségüggyel foglalkozott, különösen jelentős eredményeket ért el a gyermekkori tuberkulózis korai felismerésében. Magyarországon az elsők között végzett nagy gyermekanyagon óvodai és iskolai tbc-szűrővizsgálatot, kezdeményezte a budapesti óvodások és iskolások körében az első ún. BCG-akciókat. Melly Józseffel és Pfeiffer Józseffel vezető szerepet játszott a magyarországi iskolaorvosi hálózat kiépítésében (az 1960-as években). Elnöke volt a Fodor József Iskolaegészségügyi Társaságnak, és az Orvosegészségügyi Dolgozók Szakcsoportjának. 60 tudományos közleménye, több egészségügyi ismeretterjesztő cikke jelent meg.
Főbb művei:
A tüdőgümőkór krónikus formáinak fertőzőképessége (Dévényi Rudolffal, In: A tuberkulózis elleni küzdelem),1943;
Iskola-szakorvosi rendelőintézetek. A tbc-s és egyéb betegek gondozása (In:Az iskolaorvos zsebkönyve), 1959.
