Beke (Berger) Ödön
* Komárom, 1883. május 20. – † Budapest, 1964. április 10. / nyelvész,
egyetemi tanár, az MTA tagja
A komáromi gimnáziumban kezdte és a pápai református gimnáziumban fejezte be középiskolai tanulmányait. A budapesti tudományegyetemen 1905-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet, amit 1906-ban pedig magyar–latin szakos tanári oklevéllel egészített ki. Budapesten kezdte tanári pályáját, közben 1909-ben Nagyszebenben is eltöltött egy évet. 1910–1919-ben egy budapesti gimnáziumban tanított, majd a Tanácsköztársaság alatt egyetemi katedrát kapott és finnugor nyelvtudományt oktatott. A kommunista diktatúra bukását követően elmozdították állásából, ekkor Beke Ödön Bécsbe emigrált, ahonnan 1923-ban tért vissza Budapestre. 1926–1947-ben a Zsidógimnáziumban tanított. 1948-ban magántanári képesítést szerzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (a későbbi ELTE). 1949-től nyilvános rendkívüli tanárként a finnugor tanszéken volgai és permi nyelvészetet adott elő. 1953–1962-ben tanszékvezető professzor volt. Tudományos pályáját nyelvjáráskutatással, népmesék, találósok és szokásdalok gyűjtésével kezdte. Legjelentősebb eredményei a mari nyelv leíró kutatásával, a finnugor nyelvek hangtörténeti, alaktani és mondattani vizsgálatával kapcsolatosak.
Saját gyűjtése alapján több, hatalmas anyagot magában foglaló mari népköltészeti-népnyelvi szöveggyűjteményt adott ki, de behatóan foglalkozott a marik népszokásaival is. Kiadásra előkészített, több ezer oldalas mari nyelvjárási szótára – számos egyéb cseremisz nyelvjárási szöveggel együtt – kéziratban maradt, egy ideig elveszettnek is hitték, s csak három évtizeddel a halála után jelenhettek meg ezek a páratlan szövegkorpuszok (1995–2001). Beke tudományos érdeklődése nem korlátozódott a marik nyelvére és folklórjára, foglalkozott az udmurt és a lapp népköltészettel, néphittel, valamint a mari és a csuvas népmesék összehasonlító vizsgálatával is. Pápay József (1873–1931) népköltészeti gyűjtéséből északi hanti szótárt állított össze (1959). Érdeklődött az etimológia iránt is, elsősorban a magyar növény- és állatnevek eredetét kutatta.
Főbb művei:
A pápavidéki nyelvjárás, 1905;
A vogul határozók, 1905;
Kemenesalja nyelve, 1906;
Cseremisz nyelvtan, 1911;
Finnugor határozós szerkezetek, 1914;
Tscheremissische Texte zur Religion und Tscheremissische Märchen, Sagen und Erzählungen¸1938;
Szókincs és néphagyomány, 1948;
A cseremiszek (marik) népköltészete és szokásai, 1951;
Újabb finnugor alaktani kutatások,1954;
Mari nyelvjárási szótár, 1997.
