Csallóköz zenetörténetének egyik legfontosabb része a dudáshagyomány, amely viszont a régió kultúrtörténetétől elválaszthatatlan. Egy olyan zenei kultúra, amelynek gyökerei elképzelhetetlen régmúltra nyúlnak vissza, és a huszadik századi népzenei gyűjtésekig archaikus állapotban maradt fenn. Nem véletlen az „archaikus” jelző, hiszen ennek az egész Eurázsiát átívelő zenei kultúrának az eredete valóban a neolit korban keresendő. Az idők folyamán a hagyományos szájjal fújt nádsíp alig változott, legfeljebb annyiban, hogy hólyag vagy tömlő segítségét is igénybe vették a megszólaltatáshoz. Ezt a tömlő segítségével megszólaltatott nádsípot nevezzük ma dudának. Valószínű, hogy a legkorábbi ütőhangszerek mellett a hasított nádsíp biztosan nagyon hamar mágikus és kultikus funkciót is betöltött. Ilyenformán a törzsi kultúrák és később a városi civilizációk kultúrájának elválaszthatatlan része lett, és úgy érte meg a huszadik századot, hogy miközben egyre fejlettebb hangszerek alakultak ki, a sípos zenei hagyomány teljesen beépült a hagyományos kultúrák összetett rendszerébe.
Ezt a csallóközi zenei hagyományt a népzenekutatás már nagyon korán felfedezte. Olyan nagy nevű kutatók hívták fel rá a figyelmet, mint Bartók Béla vagy Lajtha László, akik klasszikus műveltségű zenészek voltak, és akiknek az érdeklődése elsősorban a zenére és annak jegyeire (dallam, ritmus, díszítés, stb.) valamint a dallamok típusvizsgálatára terjedt ki. Azonban hamarosan kiderült, hogy a zenei jelenségek a hagyományos kultúra összetett rendszerében léteznek, és nem választhatók el a szövegtől, a hangszertől, az előadóktól, a helyzettől és a környezettől, ahol az adott dallam elhangzott, stb. A dolog természetéből adódóan hamarosan akadtak olyan kutatók is, akik a zenei jelenségeket a lehető legszélesebb összefüggéseiben vizsgálták, így a népzenekutatás a néprajz egy sajátos területévé vált. Szomjas-Schiffert György, Ág Tibor, Barsi Ernő, Marczell Béla, Agócs Gergely, Nagy Iván, stb. már ilyen szemlélettel vizsgálták a csallóközi dudáshagyományt.
Kutatásaikból kiderül, hogy a dudáshagyomány hogyan épült be a hagyományos regionális kultúra összetett rendszerébe. A szórakoztató táncalkalmak mellet a dudazene ugyanígy az ősi naptári szokások részeként maradt fenn elsősorban. A dudás és dudazene alapvető része a legtöbb kalendáris és közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető csallóközi szokásnak (karácsonyi, farsangi adománygyűjtés, lakodalom, stb.). Majdnem minden esetben a dudásnak és a dudazenének az ősi mágikus funkciója is jól felismerhető. Ugyanakkor ezek a hagyományok elválaszthatatlanok az ugyancsak neolit kori eredetű gazdálkodási formától, a pásztorkodástól. A régió hatalmas ártérszerű területén egy sajátos pásztorkultúra jött létre, amelynek sajátos jegyei között egy sajátos hangszeres hagyomány is leírható volt, amelynek egyik legmarkánsabb eleme volt a dudáshagyomány.