2015. február 12-én, 16:00 órakor Pozsonyban, a Csalogányvölgyi temetőben (Slávicie Údolie).

Pozsonyban, a csalogányvölgyi temetőben – nem messze Alexander Dubček sírjától – egy elhanyagolt, mohával benőtt kőlap simul a földbe, felette fiatal, zuhanó férfi domborműve, s a kőlapon a felirat csak ennyi: 12. február 1919. Vajon mire utal ez az emlékmű? Mi történt ezen a napon?

Pozsonyt 1919. január 1-én foglalták el a bevonuló csehszlovák légiósok. A város lakossága, mely akkor merőben más összetételű volt, mint ma (40% magyar, 41% német, 15% szlovák) visszautasító daccal fogadta a bevonuló csapatokat. Általános sztrájkba léptek a vasutasok, postások, egyéb közalkalmazottak, s zárva maradtak az üzletek, éttermek, kávéházak is. Február 12-én pedig nagy tiltakozó gyűlést szerveztek a Vásár-csarnok előtt (ma SNP tér). A gyűlés még meg sem kezdődött, amikor a magyar zászlókkal felvonuló, “Éljen Magyar-ország!”-ot skandáló tömeget több oldalról megtámadták a csehszlovák katonák. A megriadt, fegyvertelen polgárok menekülni próbáltak, de minden oldalról sortűz, szuronyroham fogadta őket. Az agreszszív támadás után hét halott, 23 súlyos és száznál több könnyebben sérült feküdt a téren. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves. hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. Az áldozatok temetésének napján lőtték fejbe Hubert Károly 14 éves iskolai tanulót, Skoda János pedig pár nappal később halt bele sérüléseibe.
Az elkövetkező hetekben Pozsony sorsa végleg megpecsételődött. Megszüntették az Erzsébet Tudomány- egyetemet (azóta sincs magyar egyetemünk!), több magyar iskolát bezártak, csehszlovák hivatalnokokat ültettek az addigiak helyébe és egyéb olyan lépések történtek, amelyek a város sok évszázados arculatának megváltozását eredményezték. Ma, nyolcvanhárom év elteltével, az akkori véres eseményekre szinte senki sem emlékszik. A sors iróniája, hogy a magyarságukért tüntető hősi halottak emléktábláján a nevüket már szlovák helyesírás sze rint írták, s hogy tökéletes legyen a mű: mára az áldozatok emlékművét benőtte a moha és a feledés.
Pozsony magyarsága az óta 40%-ról 4% alá csökkent, de ismét kezd vissza emlékeznia múltjára: 1956. óta ismét szokás a március 15-i megemlékezés a Petőfi szobornál, sok évtizedes szünet után ismét lerójuk tiszteletünket az 1848-as pozsonyi vértanúk sírjánál. Talán itt lenne az ideje 1919. február 12-e mártírjairól is megemlékezni, ők is megérdelnék a koszorút.

Brogyányi Mihály