1947-ben született Vékén, de buzitainak is vallotta magát. Ízig-vérig csemadokos volt, több mint negyven éven át töltötte be a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmánya titkári posztját. Számtalan művelődési és művészeti rendezvény ötletadó gazdája és megvalósítója volt. Nagy munkabírású és kitartó. Munkájának eredménye nem csak a Bódva völgyében látható. Nem volt számára kevésbe fontos vagy nagyon fontos feladat. Csak fonots, megoldásra váró feladatot ismert. Egyaránt tett meg mindent a Csemadok taggyűlésért, vagy az országos művelődési táborért, dal- és táncünnepélyért vagy az országos színjátszófesztiválért. Szerencsére igyekezetét mások is észrevették, munkáját megbecsülték, elismerték (Magyar Arany Érdemkereszt, Wlasich Gyula-díj, Gyurcsó István-díj, Egressy Béni Fesztivál Életmű Díja). Keletre vezető útjaink során gyakran megfordultunk nála. Tán két évvel ezelőtt írást kértem tőle. Most ennek befejező részéből idézek:
„Már a tízparancsolat is a szülők, az elődök, a hagyományok tiszteletét és folytatását követeli meg, de napjainkban sokszorosan időszerű az a fenyegető figyelmeztetés, hogy ahol a hagyomány megszakad, ott elkezdődik az aljasodás, a lélektelenség és az anyagi önzés. Bizonyították ezt a választások, a népszámlálás, a december 5-e stb.
Ezeréves államiságunk fennmaradása bizonyítja, hogy amíg a magyar lélekből táplálkozó hagyományok gyökerei épségben maradnak, addig van miből újrakezdeni, fennmaradni, folytatni.
Ezért különösen fontos gyermekeink nevelése, szellemiségünk táplálása. Ezért a magyar nyelvű oktatás, nevelés és közművelődés fenntartása az egész Kárpát-medencei magyarság jelképes közös templomának támfala és záróköve. Csak egységben van funkciója, mert szétdarabolva romhalmaz.
Tudjuk, hogy helyi szinten főleg önmagunknak kell megtalálnunk a megoldásokat, de mi egységben, együvé tartozásban, egyetlen magyar nemzetben gondolkodunk. Ezért határokra való tekintet nélkül egymásra vagyunk utalva.
Önbizalomra, hitre, erőre van szükségünk, hogy nyelvünkben, magyarságunkban megmaradjunk.“
Röviddel ezelőtt ismét náluk jártunk. Ültünk a diófa alatt, rövidke mondatainkat nagy hallgatásokkal törtük meg. Bizakodó volt, a kisded, a dédunoka eljövetelét várta… Azután azt mondta: Az orvos megnyugtatta: annyit szív, amennyi jólesik. A diagnózistól nem lettünk boldogabbak. Azzal váltunk el, hogy amint lehet ismét jövünk, találkozunk.
Hát, majd, Feri…
Addig is, Isten veled!
(Görföl Jenő)
