Vozári Dezső

* Igló, 1904. febr. 13. – † Budapest, 1974. nov. 20. / költő, újságíró, műfordító

Iglón és Kassán tanult, érettségi után a prágai egyetem orvostudományi karára jelentkezett, később átlépett a bölcsészkarra. Tanulmányait nem fejezte be, újságíró lett. 1928-tól a PMH, 1933–1938-ban a Magyar Újság munkatársa. 1939 nyarán a fasizmus elől Krakkóba, majd Lembergbe (Lvov) menekült. Ivanovóban főiskolai tanár, 1943-tól a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztője volt. 1943- ban jelentkezett a Ludvík Svoboda vezette csszl. dandárba, s részt vett a belgorodi és a szokolovi ütközetben. 1945-től Bp.-en élt, a Szabad Nép kulturális rovatának vezetője, majd az MTI prágai, berlini, bécsi tudósítója, 1959-től a Népszava külpolitikai rovatának vezetője volt.

Első verskötete 16 éves korában jelent meg (Őszi köszöntő, 1920). Költészetét a lázadás és az igényesség, a formaművészet jellemzi. Urbánus költő, programokhoz nem igazodik, az emberi sorskérdések foglalkoztatják. Későbbi kötetein a nyugatos költők (Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád) hatása érezhető. Nem hiányzik verseiből a rezignáltság és a pesszimista világlátás sem. „Mesteri  tökéletességű versei” (Fábry), melyek a várost és a gyárat dalolták meg, a Szebb a sziréna (1935) c. kötetben jelentek meg. Kisebbségi helyzetére, kötődésére kevés vers utal, elsősorban az ember sorsa, jelene és jövője foglalkoztatja (Szlovenszkó). Frappánsak, megkapóak pillanatképei (Kaland, Öreg vigéc a vonaton, Az éneklő város, Az utolsó konflis). A korabeli kritika egy része elmarasztalta verseit. A „menekülő líra” vádja mellett túlzott cinizmusát és szkepszisét emlegették. A valóság groteszk felvillantásai, sajátos formanyelve, a prágai műhelyekben tapasztalt avantgárd példák nem maradtak hatástalanok munkásságában, új távlatot adtak költői törekvéseinek. A „dekadens költő nihilizmusáról” (Fábry) beszélni vele kapcsolatban egyértelműen túlzás volt. A 30-as évek közepétől megszaporodtak azok a versei, melyek a pillanatfelvételeken túl a valós élet gondjait láttatják. A kiszolgáltatott sors a szerelmi együttlét pillanatait is beárnyékolja (Vihar előtt). 1943-ban a fasizmus elleni harc nyílt vállalása mondatja vele a lázadás igéit (Tanú vagyok). Olyan nagyszerű versei születnek ekkor, mint az Európa elrablása, az Ave Caesar, a Sürget a perc, a Legendát róla, a Veled vagy nélküled. Szerelmi lírája a kalandéhségtől a megtalált szerelem felszabadító érzéséig hullámzik (Profán vers, Erato, Virágének). Kétségtelenül van valami szürkítő, ismétlődő kellékük ezeknek a verseknek. A szép és jó versek azonban úgy válnak nála „szériaárukká” (Szvatkó Pál), hogy ugyanazon fogalmi jegyekkel idézik meg az élet végtelen kihívásait egy lehetetlenül bezárt világban, ahol a versek mozgástere is leszűkült, s a képek, fordulatok és kifejezések nem újulnak meg. Mégis azt kell mondanunk, hogy metaforái, képei, hasonlatai a modern költészet kelléktárából valók, s újszerűségükkel, eredetiségükkel hatnak abban a környezetben, melynek költészeti „léptéke” zömmel a lehetségesnél is hagyományosabb volt. V. D. munkásságában nem voltak ismeretlenek a megtorpanások, ezek azonban a saját hangját kereső költő és formaművész erőgyűjtésének és útkeresésének állomásai voltak. Eszmei bilincsek nélkül alkotott. Úgy lett a „legnyugatosabb” költő, hogy Európa volt a hazája, és szociális indulatai is ebből a közegből fakadtak. Költői habitusában nem a kisebbségi sors dominál, hanem a művészet humánuma.

Művek: Fekete zászló, v., Kassa 1921; Éjfél után, v., uo. 1922; Vagy-vagy, v., Moszkva 1944; Varázslat nélkül, vál. v., bev. Sándor László, Bp. 1972, Po.–Bp. 1984; A szomszéd kertje, vál. ford., Bp. 1972.

Irodalom: Szalatnai Rezső: V. D. költészete, Magyar Figyelő 1935/1; Fábry Zoltán: Lírikusok Szlovenszkón. = F. Z.: ÖI 4, szerk.: Fónod Zoltán, Po.–Bp. 1983; Kemény Gábor: Így tűnt el egy gondolat, Bp. 1940; Fónod Zoltán: V. D., az urbánus költő. = uő: Tegnapi önismeret, Po.–Bp. 1986; Szeberényi Zoltán: V. D. = uő: Arcok és művek, 1988.

F. Z.