Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet - Dunaszerdahely
Maďarský osvetový inštitút na Slovensku, n.o. | Hungarian Cultural Institute in Slovakia | Dunajská Streda
a CSEMADOK szakmai háttérintézménye

Rendhagyó módon a „Tompikáról”

2017. június 8.

(Levél a szervezőnek)

Tóth Péter Lóránt Jó Ember Díjas versmondó: a kunszentmiklósi tanár, drámapedagógus, versvándor a Kárpát-medencében élőkhöz viszi el a költészet szeretetét: rendhagyó órákat tartva a kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasági, muravidéki gyerekeknek, és önálló esteket adva a felnőtteknek. Továbbá adományok gyűjtésével segíti a nehéz sorsú gyermekeket.

Kedves Laci!

Szinte napra pontosan egy hónappal ezelőtt találkoztunk Rimaszombatban. Tisztán emlékszem búcsúzó mozdulatodra: bal mutató ujjadat behajlítottad, rám néztél s azt mondtad mosolyogva: „Így ígéred meg?” Mondtam „Igen!”. Mit is? A gondolataimat a „TOMPIKÁRÓL”.
Eltelt egy hónap, s én csak most írom ezt a „levelet”. Ócska magyarázkodás lenne késésem miatt arra hivatkozni, hogy azóta is folyamatosan úton vagyok. Rimaszombatból szinte azonnal indultam Szarajevóba és Banja Lukába. Aztán Újvidék, Vajdaság. Jelenleg is úton. Égi úton. Egy légi folyóson. Moszkva és Budapest között. Az elmúlt hetet Oroszországban töltöttem, Szentpétervárba és az orosz fővárosba hoztam el a „Forr a dal már!” című, az 1956-os Corvin közi fiatalokról szóló rendhagyó irodalom és történelem órámat. Pár nappal ezelőtt álltam a Vörös tér közepén és nagyon kicsinek éreztem magam. Ott éreztem meg igazán, hogy miért tekintett a világ Dávid és Góliát küzdelmeként Budapestre 56 őszén. Álltam egyfajta kis magyar Dávidként a történelem egyik legviharosabb helyszínén, s megértettem, hogy valóban semmi esélye nem volt nagyszüleinknek a világ leghatalmasabb birodalma ellen.

Milyen lehetősége van ma egy népnek, hogy megmaradjon? 2017-ben mit tehet egy kis nép azért, hogy még századokig fennmaradjon? Mit tehetünk mi magyarok a Kárpát-medencében és azon túl azért, hogy a mi gyerekeinknek soha többé ne kelljen fegyvert fogni a szabadságért?
Kérdésemben a választ is megadtam. A gyerekek. A gyerekek, a fiatalok felé kell fordulnunk.
Mint ahogy ezt Rimaszombatban már XXVI. alkalommal tették a szervezők. A magyar kultúrán, a magyar irodalmon, a verseken keresztül kell megszólítani őket. Meg kell őket tanítani az önszeretetre, az önelfogadásra. A vers mondásának sokkal nagyobb ereje van, mint azt gondolnánk. Nyitottságot, önbizalmat ad az embernek. A versek olvasása, ízlelgetése közben az ember bejárhatja élete legizgalmasabb útját: – József Attilától szabadon – elutazhat Önmagához.

A Tompa Mihály Országos Verseny nem egyszerűen csak egy versmondó verseny. Sokkal több annál. Az egyetemes magyar kultúra egyik bölcsője. Bölcső, hiszen megszámlálhatatlan azon színészek, pedagógusok, írók, költők, zenészek száma, akik a Tompikán bontogattak szárnyaikat, hogy aztán a kárpát-medencei magyarság felvidéki tartóoszlopai legyenek.
Én magam nem tudok még egy ilyen felmenő rendszerű találkozót a Kárpát-medencében, ahol osztály, majd iskolai, aztán települési, regionális, majd országos szinten mondanak verset a gyerekek. Több ezer diák, felkészítő, szülő, zsűri, helyi szervező tesz azért, hogy a versek szárnyra kapjanak Pozsonytól Nagyszelmencig, Csallóköztől Gömörországig.
Én idén másodszorra lehettem része zsűritagként a Tompikának és nagyon szerettem ott lenni!
A legifjabb kategóriákban zsűriztem, és idén is rengeteg tehetséges diákkal találkozhattam. Sokan már ismerősként köszöntöttek, meg-megálltak egy „hogy vagy?”-ra. Esténként pedig a szervezőkkel, zsűritagokkal, felkészítőkkel ültünk le egy-egy világmegváltó beszélgetésre.

Kedves Laci, szólnom kellene valamit a zsűrizésről, szakmai szempontokról, ugye? Ha nem haragszol meg (tudom, hogy nem fogsz megharagudni ezért), ettől most eltekintek. Már csak azért is, mert a három nap számomra egyik legszebb együttléte a szombati délelőtt volt, ahol mindhárom kategóriát kiértékeltük. Bátran mondhatom, hogy nagyon jó hangulatban teltek azok az órák (is!), hiszen a versenyzők és felkészítőik is megértették, hogy zsűri társaimmal nem a „mindent tudó” bíróságot akarjuk eljátszani, egyszerűen az észrevételeinket, tanácsainkat kívántuk megosztani az érdeklődőkkel. Mind gyakorló versmondó tudom, hogy a versmondás nagyon-nagyon szubjektív műfaj. Ugyanazt a szöveget többféleképpen, többféle érzelmi állapottal (és állapotban) lehet megszólaltatni. Ezért is vallom azt, hogy zsűriként a versmondónak az észrevételeinket, tanácsainkat mondhatjuk el, amiből aztán a következő produkciójába annyit épít bele az előadó amennyit kíván.

Ezúton szeretném újra megköszönni a szervezőknek a meghívást, zsűri társaimnak a baráti együttműködést, a versmondóknak pedig a remek előadásokat. De! Kedves Versmondók! Kívánom nektek, hogy ne csak egy év múlva tavasszal vegyétek elő a verses köteteket, ne csak a következő Tompikára készüljetek fel. Mondjatok és tanuljatok verseket a saját örömötökre, vagy keressétek fel az utcátokban lakó idős néniket, bácsikat és lepjétek meg egy-egy költeménnyel őket. Mondjatok verseket az iskolai szünetekben a folyóson, csak úgy, spontán. Mondjatok és olvassatok buszon, vonaton, erdőn-mezőn, vagy a kistesónak lámpaoltás előtt. Szórjátok szép szavakkal és gondolatokkal tele ezt a világot. Mert a verseknek varázserejük van. A varázspálca pedig nálatok van!

Kedves Laci!

Lassan landolok Budapesten, ez az út is véget ért. Engedd meg, hogy magunknak azt kívánjam, hogy ne csak egy év múlva találkozzunk. De ha még is így lenne, éljünk addig is (és még jó sokáig) egészségben, erőben, szeretetben. És versekben. Versekkel. Egy pohár jó bor társaságában.
Másként nem is érdemes.

Ölellek: Péter

Moszkva-Budapest között, valahol a felhőkön 2017. május 29.

ID91405
Módosítás dátuma2017. június 8.

Ha hibát talált, jelentse!

Üzenőfal