A Csallóközi Néptáncegyüttes vezetője, a Szőttes egykori táncosa, koreográfus 2013. november 22-én meghalt.
Búcsú Brandl Ferenc koreográfustól
Könyörtelen ez a félév velünk Felvidék magyar népi kultúra ápolását élethívatásként művelőkkel szemben. A közeli múltban elszólította Varga Ervin koreográfust, Ág Tibor népdalgyűjtő tudósunkat, pénteken pedig a volt Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, mostani nevén Csallóközi Néptáncegyüttes tehetséggel megáldott szorgalmas koreográfusát, az 55 éves Brandl Ferencet.
Feri a kőműves szakmát tanulta ki, aztán szerelmese lett a népi táncnak. Dunaszerdahelyen kezdett ismerkedni vele, aztán 1972-ben Vili bátyját követve feljött Pozsonyba. A Szőttes Kamara Néptánc Együttesben, Quittner János táncosaként, barátjaként vált igazán a tánc művelőjévé. Ott 1972-1986-ig táncolt. A Tavasztriológia tánceposzban a jobbágyok között szerepel a neve, a Mese, mese mátka táncszínházban, a Sa pale Phinov cigány filmben kiemelkedő szerepben mutatkozott be. A ’87-es új műsorban, a Nyugtalan énekben már nem találjuk a nevét. Ú j feladatokat vállal.
1983-ban külföldre menekült Quittner János, a jó barát, és Ő is szakmailag felnőtt. Szőttes táncos korában Mestere – így nagybetűvel írva – Quittner Jánost lett. A Szőttesben táncolása idejében, Jancsi és e sorok írója bíztatására elvégezte a pozsonyi Népművelési Intézet magyar nyelvű, szakmai bizonyítványt jelentő, három éves koreográfusi táviskoláját, mai divatos szóval élve, átképezte magát egy új mesterségre. Még táncolt, de már szárnyait is bontogatta. 1984-től Nagymagyaron kultúrházi alkalmazott, még szerepel az 1985-ben bemutatott Szőttes műsorban, a Varga Ervin új koreográfusuk alkotta Hej, révész, révész címűben, az előzőktől jelentősen eltérő felfogásban megfogalmazott óriási sikert aratott kompozícióban. Akkor ezt írtam róluk…”Dicsérni kell a táncosokat, az est sikerének fő kovácsolóit is. A korban, táncban vezető Brandl Ferencet … mindenkit, aki akár csak egy, vagy több táncban lépett is fel, mert mindannyian szinte önmagukat felülmúlva táncoltak”. Ebből az időszakból is nagyon sokat tanult. Az új műsorban, A nyugtalan énekben már nem vállalt szerepet. 1986-tól már Dunaszerdahelyen a Városi Művelődési Központ néptáncszakelőadója, és vezetője a Csallóközi Dal- és Táncegyüttesnek. Itt, ebben a munkakörben talált magára, tudatosan vállalva: folytatója lett Quittner koreográfiai stílusának. Munkájában tudta alkalmazni mindazt a gyakorlati és elméleti tudást, amit táncosként több mint egy évtizeden keresztül a Szőttesben magába szívott. „A Szőttesben nagyon intenzív munka folyt, én ennek örülök, – ebből élek”, vallotta az Interaktív TV-ben, a közelmúltban készített interjúban. Alkotói ösztöne itt terebélyesedett tudássá. Az együttesében táncolt is és koreográfiákat, később műsorokat készített. Első egészesti műsora a Halva születtünk általános meglepetést váltott ki, – jól sikerült próbálkozás volt. Ezt követte a sokkal átgondoltabb, alaposabban megfogalmazott A kopjafa árnyékában című. Műsoraival az együttes Zselízen, az országos népművészeti fesztiválon, 1988-ban 3. helyezést ért el, 1990-ben Aranysávos minősítést nyert. A babérokat aztán folyamatosan aratta. 1990-en után az együttese előtt megnyíltak a határok, jártak a Mecedóniában, a Törökországban, Szerbiában, stb. Előtte is, kinyílt a világ, koreográfusként segítette a környező magyar együtteseket, de sokat járt a déliekhez, a Vajdaságba is, aztán több évig élt Izraelben, de visszajött és Dunaszerdahelyen folytatta ott, ahol abbahagyta, de közben 1994-95-ben vezető oktatója volt a SzlÁNE utánpótló iskolájának. Alkotó idejének ebben a szakaszában együttesénél nagy értékű műsorokat hozott létre, és táncszínházi esteket rendezett. Élete teljében ez év augusztus 20-ra, a magyarság nagy emléknapjára Dunaszerdahelyen megrendezte a Magyar ima – fohász a magyarságról, vers, ének, tánc, zene ötvözetből készült ünnepi műsort. A környéken több gyermek néptánccsoportnak volt a vezetője, az az ember volt, aki a néptáncnak élt.
Brandl Ferenc koreográfus, – több együttes nevelő mestere -, számtalan tervet dédelgetett, a kifelé mutatott energikussága mindannyiunk szemében erre méltónak vélte. A Sors másként rendelkezett, november 22-én elszólította közülünk. Ferenc, legyen békés a nyugodalmad.
Temetése hétfőn, november 25-én 14.30 órakor lesz Dunaszerdahelyen a zsidó temetőben.
Takács András
Emlékek Brandl Ferencről
Kutakodok emlékezetemben, első találkozásunk képeit próbálom előhívni. Az első kép a Szőttes próbaterme, majd a zselizi és gombaszögi fesztiválok. Talán göndör haja és bajsza emelte ki őt a többiek közül. Akkor friss csallóközi lévén, néha együtt szoktunk Pozsonyból hazautazni, így elegyedhettünk szóba. Arra emlékszem Dunaszerdahely után a tánc volt a második témája.
Aztán a csallóközi képek nyílnak meg: a nagymagyariak, majd a dunaszerdahelyiek. Amikor mestere, példaképe disszidált, a Szőttes mellett már a Csallóköziben is táncolt. Dudek Ferenc, az együttes művészeti vezetője koreográfiákat készíttetett vele, készítette a csoport vezetésére, mintha megérlelte volna benne a többletet. A quittneri példa, a quittneri iskola erősítette őt, amelyhez élete végéig erősen ragaszkodott. „Mint Pilátus a krédóba, kerültem a csoportokhoz, mert Jancsi kiküldött, meg tudod te ezt csinálni, mondta. Ha akartam, ha nem, mennem kellett.” – mesélte egyszer. A Csallóközihez tulajdonképpen csak visszatért, hiszen a bátyja onnan került fel a Szőttesbe, hogy talán, az öccsének utat mutasson.
A táncon túl „népművelni” is akart. Egyazon évben, 1986-ban, kerültünk a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központba, Feri a Csallóközi művészeti vezetőjeként. A művészeti osztályon akkor kerültem közvetlen munkakapcsolatba Ág Tiborral, Brandl Ferivel, majd Süke Istvánnal. A próbákon, a fellépéseken szoktunk össze, napközben mindig agyaltunk, a biztos intézményi háttérben alkotóműhelyként működött a társaság. Az volt az az idő, amikor a Halva születtünk, majd a Kopjafa árnyékában táncszínházi alkotások megszülettek, hogy a zselizi fesztiválon dobogós produkciók legyenek.
Majd egy későbbi kép: az 1996-os Ki Mit Tud hazai stábjával, Valacsay Pistával, Bárdos Gáborral és Brandl Ferivel zártuk a versenyt, utaztunk haza az éjszakában, amikor felvetette a kérdést: miért nem szervezünk egy népzenei fesztivált, hisz a Tavaszi szél… leállt. Ez a mondata, akkor, ott, az autóban, indította el a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedőt, amelynek haláláig szervezője maradt. Ahogy a Duna Menti Tavasznak is, hisz nem volt olyan év, amikor kimaradt volna, akár ő, vagy valamelyik csoportja. Tudtam, ha az utolsó pillanatban szólok, akkor is talál megoldást, és segít.
1998-ban Izraelbe utazott. Előtte nem beszélt róla, talán úgy érezte, itt nincs jövője. Mint mindannyiunkat, őt is nyomta a kor. Az évi hazalátogatásaikor, ahogy édesapja, apró ajándékéval, ő is betért a Csemadokba. Mesélte, a munka mellett ott is táncol, táncot tanít, de mindig fölemlegette a Csallóközit. Hazatértekor szinte egyértelmű volt, hogy az akkor mélyponton lévő együttest újra indítja. Más korban, intézményi háttér híján, egyedül. Tudatosan készült rá, magában tervezte, kikkel indul, kiket hagy ki. A néptáncosok világa addigra jócskán megváltozott, de a quittneri világ segítette őt. Elkezdett alapozni, gyerekcsoportokat szervezett, majd egytucat faluba járt ki, mint az egykori tánctanárok. Magányos farkasnak tűnt, versenyekre nem járt, a fellépések, a próbák, a napi utazások kötötték le, mintha a világ rossz változásait úgy akarná kikerülni, hogy beburkolózik sajátjába. Messze helyekre vitte csoportjait: Vajdaságba, Erdélybe, Törökországba. Néha csodáltam a konokságát, néha féltettem, nehogy korán elfáradjon.
Az idei nyáron együtt jártuk a Bíborpiros szép rózsa járási versenyeit. Az amúgy zárkózott személyiség talán ekkor érezte, most jött el az ideje annak, hogy többet meséljen magáról. A több ezer kilométeres utak alatt értettem meg, miért lett a néptánc az élete, mit kapott a Szőttestől. Az iskolákról, a szülőkről, a Szőttesről, a jelen konfliktusairól mesélt sztorik az „akkor is megcsinálom”-ba torkolltak. A nehezebb emberek közül való volt, mint mindazok, akik nekifeszítik vállukat a világnak, akiknek nem elég, hogy üresen tekintenek ki magukból, mert valami űzi őket előre.
Nélküle más lesz a világ, de a tucat gyerekcsoport és a szűk baráti kör hosszan emlékezetében tartja a quittneri iskola utolsó mohikánját.
Huszár László
