Cseri István
* 1903. június 2., Ipolynagyfalu – † 1959. december 12., Budapest / plébános
Cseri István 1903. június 2-án született Ipolynagyfaluban. Édesapja Cseri Pál kisgazda, édesanyja Bojtos Klára volt. Négy testvére volt. A középiskolai tanulmányai és a teológiai tanulmányai elkezdése után, az 1925-ben behívják katonának. Az 1925-26-os években a csehszlovák hadseregben honvédként szolgált. A teológiai főiskola elvégzése után 1928. július 29-én Nagyszombatban pappá szentelték. Felszentelése után először Dunaszerdahelyen lesz káplán. 1931-ben a galántai járásban lévő Diószegen szolgál mint kaplán, 1933-ban plébánoshelyettes Érseklélen. 1936-ban került a Komáromi járásbeli Ekelre, ahol plébános lesz. 1937-ben a Komáromi járás esperese és a nemzetiségi iskolák iskolaesperese. 1938. november 5-e után, miután Csallóközt Magyarországhoz visszacsatolták, ebben a funkcióban megerősítették őt a magyar hatóságok, mint egyházmegyei tanfelügyelőt. Ebben a szerepében több alkalommal járt Nagymegyeren is. Erről tanúskodnak a Szent Elzár Római Katolikus Leányiskola krónikájába bejegyzett feljegyzések. 1944-ben halt meg Marczy József esperes plébános, aki 1909 óta volt a város nagy tiszteletben álló plébánosa. Ezután, a 2. világháború vérzivataros évében lett a város esperes plébánosa Cseri István. Az 1945-48-as években a nagymegyeri magyarság történelmének talán egyik legsötétebb korszakában volt nemcsak híveinek, hanem minden magyarnak a városban egyik lelki támasza. Erre az adott időszakban, amikor a félelem, q kiszolgáltatottság és az elkeseredettség vett erőt az embereken, rendkívül nagy szükség volt. Még inkább szüksége volt azoknak az embereknek, akiket 1947 januárjában Csehországba hurcoltak.
Cseri István 1947 nyarán látogatta meg a nagyon nehéz helyzetbe került híveit és két hétig maradt körükben. Ebben a sötét időszakban a volt nagymegyeri esperes plébános megtalálta a helyét abban a szlovákiai magyar értelmiségieket tömörítő csoportban, amely Arany A. László köré szerveződött, és Csehszlovákiai Magyar Népi Szövetség néven vált ismertté. A csoport elsősorban arra törekedett, hogy dokumentálja a csehszlovák hatóságok politikáját, a dokumentumokat eljuttassák külföldre, a magyarországi hatóságokhoz, és magához a csehszlovákiai magyarok védelmében kiálló Mindszenthy hercegprímáshoz.
A helyi hatóságok 1948. október 19-én őt is erőszakkal Magyarországra telepítették. Ezen a napon, a korabeli dokumentumok igazolják, hogy férfiak és nők, fiatalok és idősek, felnőttek és gyermekek búcsúztak el tőle a nagymegyeri vasútállomáson.
A beilleszkedése bizonyára nem volt könnyű a legdurvább kommunista diktatúra évei alatt Budapesten, ahol a Krisztus Király templom plébánosa lett.
1957-ben először vizsgálati fogságba kerül, majd Budapestről áthelyezik. Először Letkésre, majd ugyanebben az évben egy Dorog melletti bányászfaluba, Csolnokra, mint plébánoshelyettest. Ez volt utolsó szolgálati helye. Egészsége rendkívül megromlott. Budapesten a Széher úti kórházban hunyt el 1959. december 12-én, életének 56. évében. A budapesti Rákoskeresztúri temetőben temették el.
2008-ban a Nagymegyeri Római Katolikus Egyházközség úgy határozott, hogy közösen a Csemadok Helyi Szervezetével és Kolping Társasággal egy emléktáblán örökíti meg nevét a hívei melletti bátor kiállásáért 1947-ben. Az emléktáblát 2008. április 13-án leplezték le a Nagymegyeri Római Katolikus templom falán. Ebből az alkalomból jelent meg a Nagymegyeri Római Katolikus Plébánia kiadásában egy emlékfüzet.
Életéhez kapcsolódó települések: Ipolynagyfalu, Dunaszerdahely, Diószeg, Ekel, Nagymegyer, Budapest, Csolnok
