Brentán Károly
* 1694. augusztus 23. Komárom – † 1752. nov. 18. (?) Genova / Jezsuita szerzetes, dél-amerikai missziók résztvevője.
1714-ben lépett be a rendbe, és tíz évvel később Ausztriából indult missziós szolgálatára. Tanulmányozta Amazónia esőerdőinek flóráját és faunáját. 1744-47 között Quitó jezsuita elöljárója volt, missziók szervezése és iskolák építése fűződik a nevéhez. Első magyarként utazta végig az Amazonast. Viszontagságos körülmények között megtett útjairól készített tudományos leírásokkal sikerült visszatérnie Európába, azonban az utókor számára ismeretlen tartalmú agyagai váratlan halálával végleg elvesztek. Egyetlen térkép maradt fenn, amely alapján feltételezhető, hogy tudományos munkássága Bonpland, La Condamine, vagy akár Humboldt tevékenységével is összemérhető lehetne.
Web dokumentumok:
Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)
Brentán Károly
Lacza Tihamér: Brentán Károly. Magyar jezsuiták Dél-Amerikában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, II. évfolyam, 2000/1. szám
A Jézus Társaságba való belépést szigorú feltételekhez kötötték, és a rend tagjaitól odaadó engedelmességet és megingathatatlan hitet követeltek meg. Aki viszont példásan teljesítette feladatait, az joggal számíthatott az előmenetelre is, függetlenül attól, milyen volt a nemzetisége. Mindezt csak azért említem, mert több magyar jezsuita is magas posztot töltött be a Jézus Társaság hierarchiájában. Közéjük tartozott Brentán Károly is, aki Komáromban született 1694. augusztus 23-án. Tanulmányait a nagyszombati kollégiumban végezte, 1714-ben lett a rend tagja, majd missziós szolgálatra jelentkezett, és a sevillai misszionáriusképző tanfolyamot elvégezve Dél-Amerikába ment. Szabó László szerint 1722-ben, Balázs Dénes szerint 1724-ben érkezett meg Quitóba, Ecuador fővárosába. A spanyolok a Csendes-óceán mentén elterülő dél-amerikai birtokaikat rendszerint úgy közelítették meg, hogy az Atlanti-óceánon egészen Panamáig hajóztak, ott átkeltek a viszonylag keskeny szárazföldön, majd ismét hajóra szálltak, és a kívánt helyre vitorláztak. Brentán 14 évig az Amazonas folyó egyik legnagyobb mellékága, a Marańon mentén végzett misszionáriusi munkát a már létező és az általa életre hívott új redukciókban. Először az andoa indiánok között élt, később felkereste az omagua, miguiano, amaono és parano népcsoportot is. 1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé. Brentán Károly jó emberismeretének és zseniális nyelvtehetségének köszönhetően nagyszerűen kijött a bennszülöttekkel, akiket megtanított a földművelésre is. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert egyik-másik indián törzs körében még mindennapos dolognak számított a kannibalizmus. A koponyavadász jameo indiánok nyelvén Brentán még egy katekizmust is szerkesztett, hogy ezzel is elősegítse a katolikus hitre való áttérésüket. A helyenként szinte áthatolhatatlan őserdőben törékeny csónakon közlekedett, s közben szüntelenül rajzolt és jegyzetelt. Megfigyelte a növény- és állatvilágot, képeken örökítette meg az érdekes vagy korábban nem ismert fajokat, s a rögtönzött térképvázlatokon feltüntette a fontosabb tereppontokat és domborzati sajátosságokat is. Neki köszönhetjük a Marańon és az Ucayali összefolyásánál elterülő vidék első részletes leírását, s ő volt az első európai, aki felhatolt a Nanay és az Itatay folyón.
1736-ban – Szabó László elmondása szerint (19) – egy érdekes találkozásra került sor a Marańon folyón. Az omagua indiánok földjén hittérítést végző Brentán portugál misszionáriusokba botlott. Ők nyugat felé haladtak csónakjukon az Amazonason, s nem is vették észre, hogy már elhagyták a portugál fennhatóság alá tartozó területeket. Itt kell elmondani, hogy a jezsuiták között csak elvétve fordult elő nemzetiségi konfliktus, sokkal inkább az összetartás és a szolidaritás jellemezte őket, ennek ellenére kapcsolataikra – legalábbis Dél-Amerikában – kihatott a spanyol-portugál rivalizálás. Brentán Károly figyelmeztette is portugál szolgálatban álló rendtársait, hogy spanyol fennhatóságú területre érkeztek. A vita azonban igen baráti hangnemben folyt, kivált azután, hogy kiderült: a portugál misszionáriusok vezetője ugyancsak egy magyar ember, Fáy Dávid. A történet egyetlen szépséghibája, hogy nem igaz. A spanyol-portugál vetélkedés természetesen megszokott dolog volt, de Brentán Károly az említett időpontban nem találkozhatott Fáy Dáviddal, mert ő akkor még Bécsben és Nagyszombatban diákoskodott, s csak 1752-ben lépett először Dél-Amerika földjére, ekkor viszont Brentán Károly már Itáliában tartózkodott.
A rend elöljárói felfigyeltek Brentán Károly szorgalmas és eredményes hittérítő munkájára, ezért 1742-ben elöljárónak (provinciálisnak) jelölték őt a Jézus Társaság quitói tartományába. Ezt a tisztet 1744 és 1747 között töltötte be. A quitói tartomány magában foglalta nemcsak a mai Ecuadort, hanem Kolumbia déli és Peru északi részét is, s Brentán atyának egy ilyen hatalmas területet kellett hivatalból bejárnia. A provinciálisok között egyébként ő volt az első, aki ezt véghez is vitte. 1743-ban két, Panamába tartó fiatal jezsuita társaságában nem a jóval kényelmesebbnek ígérkező tengeri útvonalon, hanem a szárazföldön indult el észak felé, az Andok keleti oldala mentén. Az őserdők és mocsarak már önmagukban is rendkívüli akadályt jelentettek, de az ott élő vérszívó rovarok és mérges állatok, a nagy testű macskafélék csak fokozták a veszélyt, s akkor még nem szóltunk a külvilágtól szinte teljesen elzárt, harcias indián törzsekről, amelyek mindmáig bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Az expedíció tulajdonképpeni kiindulópontja a kolumbiai Popayan városa volt, amelynek már akkoriban is több ezer lakosa volt. Az út első szakaszát csónakon tették meg, az Atrato folyón, majd bevették magukat a trópusi dzsungelbe, ahol kemény megpróbáltatások vártak az utazókra. Brentán, aki korábban már sok mindent tapasztalt és átélt, az utazásról szóló beszámolójában egyáltalán nem fukarkodott a nehézségeket ecsetelő jelzőkkel. A szó szoros értelmében több hónapig tartó küzdelem volt ez a vállalkozás, s bizonyára mindnyájan fellélegeztek, amikor 1744 februárjában szerencsésen megérkeztek Panamavárosba. Itt Brentán Károly találkozott a spanyol király megbízottjával, Dioniso de Alcado y Herrerával is, majd hajón tért vissza Guayaquil kikötőjébe, onnan pedig Quitóba. Ez a rendkívül merész és úttörő expedíció is bizonyítja Brentán Károly elszántságát és szinte kielégíthetetlen tudásvágyát. Mindig a szokatlan, újszerű megoldásokat kereste, s ha többféle lehetőség kínálkozott előtte, rendszerint a legnehezebben megvalósíthatót választotta. Szabó László említi, hogy Brentán kérésére a tiroli illetőségű, zenekedvelő von Zephyris atya felkereste a jameo és omagua indiánokat, és zenei oktatásban részesítette őket. Korábban ezek a bennszülöttek nem ismerték a zenét – jegyzi meg Szabó László (20) -, így az ecuadori Amazonas-vidék zenei folklórja tulajdonképpen barokk eredetű.
Amikor lejárt Brentán Károly négy évre szóló tartományfőnöki megbízatása, a rendtársak úgy határoztak, prokurátorként Rómába küldik őt, hogy képviselje a quitói tartományt. Afféle nagyköveti poszt volt ez, és mindenki úgy képzelte, hogy Brentán a jól ismert módon vág neki az útnak, tehát hajóra száll Guayaquilben, majd Panamából folytatja útját az Atlanti-óceánon át. Ő azonban hű maradt önmagához, és egy olyan útvonalat választott, amely nemcsak veszedelmesnek ígérkezett, hanem még jelentősen meg is hosszabbította az utazás időtartamát. Brentán Károly elhatározta, hogy végighajózik az Amazonason, és a folyó torkolatánál száll majd tengerre. Döntését feltehetően az motiválta, hogy az Amazonas felső és középső szakaszáról készített térképe hiányos volt, szerette volna berajzolni a Rio Napo és a Rio Negro torkolata közötti részt. 1748 januárjában indult el Quitóból egy spanyol hittérítő – Nicolás de la Torre – társaságában. Csónakon leereszkedtek a sebes vizű Rio Napón, majd az Amazonas zuhatagokkal tarkított szakaszán is szerencsésen túljutottak. A Rio Negro, vagyis a Fekete Folyó és az Amazonas találkozásánál fekvő Manaus városát úgy mellőzték el, hogy senki sem vette őket észre. Ekkor már régen a portugálok által birtokolt területen haladtak, s joggal kellett attól tartaniuk, hogy jelenlétüket esetleg nem nézik majd jó szemmel. A helyenként több kilométer széles Amazonason azonban jó esélyük volt arra, hogy nem látják meg őket. Óbidos városánál azonban a folyam jelentősen összeszűkül, s itt a két utazót feltartóztatták, sőt hosszabb időre őrizetbe is vették őket. Brentánék kérvénnyel fordultak a portugál kormányzóhoz, hogy engedélyezze továbbhaladásukat. Közben himlőjárvány tört ki a vidéken, ez is bonyolította helyzetüket, s még az a veszély is fennállt, hogy őket vádolják meg a ragályos betegség behurcolásával. Ezért jobbnak látták, ha az első adandó alkalommal kereket oldanak. Az éjszaka leple alatt csónakba ültek, és eljutottak egészen Gurupá városáig, ahol ismét csak elkapták őket. A tenger azonban már közel volt, így tovább folytathatták útjukat Gran Pará – vagyis a mai Belém – kikötővárosig. Itt azonban másfél évig kellett várniuk arra, hogy felszállhassanak egy Lisszabonba tartó hajóra. A kalandos utazás, túl azon, hogy sok érdekes megfigyelést tett, egy érdekes elsőséget is hozott Brentánnak: ő volt az első magyar ember, aki végighajózott az Amazonason. A teljesítmény értékét csak növeli, hogy mindezt egy törékeny lélekvesztőben tette meg, s közben még ügyelnie kellett a magával hozott rajzokra, feljegyzésekre és kéziratokra is, amelyeket Rómában szeretett volna közreadni.
Brentán Károly útja Quitóból Rómába teljes három évig tartott. 1751 elején érkezett meg az örök városba, ahol diplomáciai küldetése mellett főleg kéziratainak rendezésével volt elfoglalva. Két kötetben szerette volna megjelentetni a Marańon vidékének földrajzi viszonyait, növény- és állatvilágát, valamint az ott élő indián törzsek szokásait, életét és hiedelemvilágát bemutató művét – a címe ez lett volna: Marannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata -, amely jó néhány saját kezűleg rajzolt ábrát és térképet is tartalmazott volna. 1752 novemberében Rómából Genovába utazott, hogy ott egy nyomdásszal megbeszélje a részleteket, amikor az egyik közeli falucska vendégfogadójában rosszul lett és november 18-án meghalt. A sors kegyetlen játéka, hogy az annyi viszontagságot és hányattatást átvészelt értékes kézirat nyomtalanul eltűnt, csak az a térkép került elő, amelyet a könyv egyik mellékletének szánt. Ezt először Quitóban jelentették meg, majd Rómában is napvilágot látott. A rengeteg adatot és fontos megállapítást tartalmazó kézirat elkallódását azonban ez aligha ellensúlyozhatta; igaza van Balázs Dénesnek, amikor ezzel kapcsolatban az egyetemes tudomány pótolhatatlan veszteségéről beszél. Szabó László szerint sok évvel Brentán Károly halála után megjelent egy latin nyelven íródott munkája – Loyolaei Amazonici Prolusiones címmel -, ebben az Amazon-vidék jezsuita redukcióinak történetét foglalta össze, maga rajzolta térképekkel kiegészítve (21). Ez feltehetően nem a Genova közelében nyomtalanul eltűnt kézirat kiadása lesz.
