Bél Mátyás
* Ocsova, 1684. március 24. – † Pozsony, 1749. augusztus 29. / evangélikus lelkipásztor, polihisztor, tanár, történet- és földrajztudós
Származása körül sok vita folyt a szlovák és a magyar történészek között, és ez máig nem zárult le. Emiatt nevét is különböző formában írják: Matej Bel, Matthias Belius. Valószínűnek tűnik, hogy apja szlovák mészáros volt, anyja magyar (Cseszneky Erzsébet). Elemi és középiskolai tanulmányait Losoncon, Alsósztregován és Besztercebányán kezdte és a pozsonyi evangélikus líceumban fejezte be. 1702–1703-ban Veszprémben és Pápán a ref. főiskolán is tanult, majd a rozsnyói és a besztercebányai evangélikusok anyagi támogatásával 1704–1707 között a németországi Halle egyetemén teológiát, orvostudományt és államtudományt hallgatott. Az egyetemet befejezve rövid ideig még Németországban tanított, majd 1708-ban visszatért Magyarországra. 1709–1713 között a besztercebányai gimnázium tanára, majd rektora volt. A németországi példák alapján igyekezett megreformálni a besztercebányai gimnáziumot, ennek híre gyorsan elterjedt és talán ennek köszönhetően hívták meg Pozsonyba, hogy legyen az ev. líceum igazgatója. Itt is folytatta a reformok végrehajtását, és nagy súlyt helyezett a földrajz, a történelem oktatására, valamint a nyelvtanításra is. Eközben felismerte, hogy milyen keveset tudni Magyarország történetéről és földrajzi viszonyairól, de a magyar nyelvről is, ezért elkezdett dolgozni egy nagyszabású tervezeten, amely célul tűzte ki ezeknek a hiányosságoknak a felszámolását és olyan művek megírását, amelyek a külföldi tudományos közvéleményt is megismertetnék az országgal és népével, az ott használatos nyelvekkel.
Összeállított egy német nyelvtant a magyaroknak, a németeknek ugyanakkor egy magyar nyelvtant írt (Der Ungarische Sprachmeister, oder kurze Anweisung zu der edlen ungarischen Sprache, 1725). Már ezt megelőzően kiadott egy könyvet a magyar rovásírásról: De vetere litteratura Hunno-scythica (A régi hun–szkíta irodalomról, Lipcse, 1718). Volt ugyan tudomása a finn–magyar nyelvrokonítási törekvésekről, de inkább a középkori magyar krónikákra támaszkodott, miután egyébként is szorgalmazta a régi források felkutatását és nyomtatott formában való közzétételét. A rovásírásról szóló műben veti fel először egy magyarországi tudományos társaság felállításának szükségességét. A latin nyelv egyik legkiválóbb művelője volt a korban, latin nyelvtana először Lőcsén jelent meg 1717-ben, majd Nürnbergben is kiadták 1719-ben. Életművében elődei és kortársai munkásságának minden lényeges eleme megtalálható. Kivette részét a kegyességi és teológiai irodalom műveléséből: újra kiadta Huszti István Arndt-fordítását (Nürnberg, 1724) és sajtó alá rendezte többek között Kempis Tamás De imitatione Christijét (Krisztus követéséről, Lipcse, 1725). Köleséri javításaival új kiadásban jelentette meg a magyar Újszövetséget (Lipcse, 1717), Krman Dániellel együtt pedig átdolgozta a szlovákok által is használt cseh nyelvű králici bibliát (Halle, 1722). Legfőbb képviselője volt a kevert nyelvű lakosság kölcsönös megértését és az anyanyelvek művelését szolgáló tankönyv-, elsősorban
nyelvtanirodalomnak; úttörő érdemei vannak a tudomány- és irodalomtörténet, valamint a történeti forráskutatás terén; legfőbb céljának azonban a Magyarország múltját és jelenét, föld- és néprajzát, politikai és gazdasági viszonyait a lehető legnagyobb részletességgel feltáró államismereti irodalom művelését tekintette.
Az 1720-as években összeállított egy több mint 550 oldalas kéziratot Tractatus de re rustica Hungarorum (Értekezés a magyarok földműveléséről) címmel, amely azonban egészben eddig még nem látott napvilágot és mindössze három másolata ismert. A kézirat szerzősége is vitatott, és ha nagy részét Bél maga is vetette papírra, minden bizonnyal mások is közreműködtek a megírásában (pl. Deccard János Kristóf a soproni ev. líceum rektora). Ugyanakkor már 1723-ban megjelentetett egy „mutatványkönyvet” Hungariae antiquae et novae prodromus (Mutatvány a régi és az új Magyarországról tervezett könyvből) címmel. Ezt követően fogott bele legnagyobb vállalkozásába, a régi és az újkori Magyarországot leíró könyvsorozat megírásába és összeállításába, amelyhez igyekezett minél több munkatársat toborozni a Felvidékről. Munkatársainak népes gárdájából kiemelkednek: Lányi Pál († 1733) gömöri alispán, Rákóczi egykori vasinspektora; Mikoviny Sámuel mérnök (Ábelfalva), aki a Notitia számára a térképeket készítette; Tomka-Szászky János (Folkusfalva), a pozsonyi ev. gimnázium történész-tanára; ifj. Buchholtz György késmárki iskolaigazgató, híres ásvány- és éremgyűjtő. Bélnek a Notitia írása közben az anyaggyűjtés feladatán kívül sok külső nehézséggel is meg kellett küzdenie. Tervszerű utazgatásai láttán gyanakvó ellenfelei kémkedéssel vádolták meg, a megyei nemesség viszont vagy közönnyel vett tudomást tevékenységéről, vagy pedig előjogait féltve, gáncsolni igyekezett munkáját.
Bél kénytelen volt ezért a kormányzathoz fordulni támogatásért, és sikerült is megnyernie Pálffy Miklós nádor jó indulatát. Prodromusát így személyesen adhatta át az uralkodónak, a helytartótanács pedig meghagyta a megyéknek, hogy Bél kívánságára adjanak ki adatokat; ellenszolgáltatásul a szerzőnek viszont bele kellett nyugodnia, hogy cenzúra alá bocsátja kéziratát. Tengernyi akadékoskodás legyőzése után végül is öt kötetet (Notitiae Hungariae novae historico-geographica I–V. (Az újkori Magyarország történeti-földrajzi ismertetése), Bécs, 1735–1742) sikerült sajtó alá rendeznie. A további kötetek kéziratban maradtak (ezek jobbára a XX. században jelentek meg nyomtatásban, magyar, illetve szlovák fordításban), bizonyos vármegyékről pedig csupán vázlatok készültek. A Notitia munkálatainak amolyan melléktermékeként jött létre Bél második nagy jelentőségű tudományos kezdeményezése: a történeti források közzététele. A Notitia első kötetével egyidőben, Adparatus ad historiam Hungariae (Források a magyar történelemhez, Pozsony, 1735–1746) címmel meg is kezdte az első hazai forráskiadvány-sorozat publikálását. Összesen tizenkét forrást (köztük például Oláh Hungariáját) adott ki, de azután a három decasra (30 műre) tervezett vállalkozást félbehagyta, mert időközben munkatársul szegődött egyik lelkes tanítványához, az osztrák Johann Georg Schwandtnerhez (1716–1791), aki három kötetben kiadta történelmünk legfontosabb elbeszélő forrásait (Scriptores rerum Hungaricarum ceteres ac genuini – A magyar történelem régi és hiteles írói, Bécs, 1746– 1748). Bél több szerzőt méltatott és kommentált benne, köztük az először itt megjelent Anonymust, és ezzel megindítója lett a névtelen jegyző kiléte és megbízhatósága körüli vitáknak. Bél Mátyás tudományos munkásságával itthon és külföldön egyaránt nagy nevet és tekintélyt vívott ki magának. Teljesítményeivel a XVIII. sz. valamennyi magyarországi tudósát felülmúlta, sem a jezsuiták, sem mások nem versenyezhettek vele. Úttörő pedagógiai módszerei, dogmaellenes, pietista vallásossága, valamint világi érdekű tudományos művei miatt mind a jezsuiták, mind saját hitfelei sokat zaklatták ugyan, tudós pályáját azonban senkinek sem sikerült kereszteznie.
Tagjává választotta több külföldi akadémia és tudós társaság (London, Berlin, Jéna stb.); az Olmützben megalakult Societas eruditorum incognitorum in terris Austriacis (Névtelenségben maradó osztrák birodalmi tudósok társasága) nevű első osztrák tudományos társaságnak pedig az alapítói közé tartozott, s dolgozott annak folyóiratába is. Maga Bél is kiadott egy újságot Nova Posoniensia címmel, amely az első hetente megjelenő magyarországi hírlap volt (1721-ben jelent meg). 1719-től már nem tanított, hanem a pozsonyi német evangélikusok lelkipásztora volt. Háza egyfajta szellemi találkahelynek számított évtizedeken át. Élete utolsó éveiben gyakran betegeskedett és éppen gyógykezelésen volt, amikor egy újabb agyvérzés érte, amely már végzetes volt.
Főbb művei:
Hungariae antiquae novae et prodromus, 1723;
Notitia Hungariae novae historico-geographica, 1735–1742112;
Compendium Hungariae geographicum, 1753;
Scriptores Rerum Hungaricarum, 1765;
Compendiolum regnorum Slavoniae, Croatiae, Dalmatiae, Gallicae et
Lodomeriai, 1777.
